A vallomás

– A bánat könnyei ezek? Vagy az örömé? – kérdezte, mikor végre egy kicsit megnyugodtam. Magam sem tudtam. Az örömé, mert itt lehetek vele, mert figyel rám, mert elárulta, hogy fontos vagyok neki. És a bánaté, mert nem lehet az enyém, mert máshoz tartozik, még akkor is, ha a lelke közelebb húz hozzám, mint a feleségéhez. – Nem merek örülni, Márk – feleltem halkan. – Túlságosan fáj majd, ha már nem örülhetek. Bólintott. Komoly volt, elgondolkodó. – Huszonhat évesen ismertem meg a feleségemet – mondta. – Ugyanabba a kifőzdébe jártunk ebédelni. Ő a közeli rendelőben dolgozott. Belgyógyász. Dél körül mindig beugrott, hogy bekapjon valami főtt ételt, mert otthon nem főzött magának. Én pedig otthonról ugrottam le, ugyanabban a házban laktam, ahol az a kis étterem volt. Ő mindig főzeléket evett, én pedig leginkább levest. Imádom a levest. Olyan gyakran találkoztunk, hogy végül már egy asztalhoz ültünk. Egyre többet beszélgettünk. Vagyis ő beszélt, én pedig hallgattam. – Kedves nő a feleségem, te is megszeretnéd, ha megismernéd. Vidám, talpraesett. Nem ismer lehetetlent. Nem bonyolítja túl a dolgokat, számára minden vagy fekete, vagy fehér. Praktikusan gondolkozik, praktikusan él. Talán ez fogott meg benne. Akkoriban festegettem. Vagyis abból éltem, hogy vagont rakodtam a pályaudvaron hajnalban, aztán pedig egész nap festettem. Az volt az álmom, hogy nagy festő leszek, és az emberek szeretik majd a képeimet. Teleaggatják velük a lakásaikat, és reggel, amikor kinyitják a szemüket, az első pillantásuk az én képemre téved majd, és ettől boldogok lesznek. Arra vágytam, hogy a képeimnek üzenete legyen a szeretetről. Vagy száz képet festettem. Soha nem voltam elégedett. Hiába voltak mutatósak, grandiózusak, hiányzott róluk az a bizonyos üzenet. A nagy részüket kidobtam. A többit egy bérelt raktárban tartom. Nem tudom, minek őrizgetem. Soha nem mutattam meg őket senkinek. Akkoriban, amikor Terit megismertem, kezdtem kiábrándulni a festészetből. És nem csak a festészetből, hanem mindenből. A világból, az emberekből, önmagamból. Így van ez, ha az ember elveszíti az álmát. Esténként csúnyán berúgtam. Egyre több melót vállaltam a pályaudvaron. Azokkal a srácokkal jártam a kocsmába, akikkel a szenet lapátoltuk. A tiszta óráimban, amikből egyre kevesebb volt, rádöbbentem, hogy kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Megrémültem. Láttam magam öntudatlanul fetrengeni valamelyik parkban, vérbe fagyva. Iszonyú időszak következett. Tudtam, hogy talpra kellene állnom, mégsem voltam képes. A vászonra ránézni sem tudtam. Ha csak megláttam egy festményt, úgy éreztem, tőrt mártottak a szívembe. Hogy megaláztak, kicsúfoltak. Gyűlöltem mindent és mindenkit, aminek, vagy akinek a festészethez köze volt. És közben szorgalmasan jártam a kifőzdébe. Amikor Teri megismert, még festegettem. Aztán már nem. Orvos, jó szeme van, észrevette rajtam, hogy züllök. Gyakran koszos voltam, és legtöbbször már délben spicces. De nem kérdezett. Tudta, hogy túl büszke vagyok ahhoz, hogy a bajomról siránkozzak. Megkért, mutassam meg a képeimet. Soha, mondtam. És akkorát csaptam az asztalra, hogy felugrottak a poharak. Otthagytam, elrohantam, és azután a közelébe se mentem a vendéglőnek. Egyik este arra eszméltem, hogy valaki a földről ráncigál, és beszél hozzám. Teri volt. Ott feküdtem a házunk kapujában, és nem tudtam magamról, olyan részeg voltam. Kivette a kulcsot a zsebemből, és valahogy felvonszolt a liftig. Hazavitt. Nem tudom, hogy csinálta egyedül, de megfürdetett, pizsamába öltöztetett és lefektetett. Mire felébredtem, tiszta volt a lakás, és besütött a nap. Nem is emlékeztem, mikor sütött be utoljára a nap a lakásomba. Az volt az első gondolatom, hogy biztosan megnézte a képeimet. Ettől szörnyű dühös lettem. Felugrottam és berohantam a másik szobába. De a képek úgy voltak, ahogy hagytam őket. A fal felé fordítva és egy lepedővel letakarva. Szerettem volna megnézni őket, mondta Teri, de megvártam, amíg felébredsz és megmutatatod. Egy kicsit lehiggadtam Együtt reggeliztünk. Ő vette a kaját még hajnalban, forró volt a zsömle. Ahogy néztem őt, úgy éreztem, elszállt az a súlyos, nehéz, ijesztő felhő a fejem fölül. Hogy derűt és nyugalmat hozott az életembe. Jó volt, hogy nem kérdezte, miért iszom. Jó volt, hogy nem akart megnevelni, nem magyarázta el, milyen káros az egészségre az alkohol. Csak ott volt, és vigyázott rám. Amikor indulnia kellett, annyit mondott, hogy este ráér, gondoljam át, vele lennék-e inkább, vagy a piával. Könnyedén mondta, nem volt benne szemrehányás, még nevetett is. És elment. Aznap már egy kortyot sem ittam. Azóta sem. Este megkértem a kezét. Igent mondott. Ma már mindketten tudjuk, hogy akkor és ott megmentette az életemet. De ezzel viszont elvesztette a magáét. Neki olyan férj kellett volna, aki olyan, mint ő. Egyszerű és könnyen áttekinthető. Derűs, optimista, praktikus. Nem olyan szorongó, bonyolult lelkű, örökké a bajt kereső, meg nem értett szerencsétlen, amilyen én vagyok. Hamar rádöbbentem, hogy Teri bár a barátom, nem a lelki társam. Ő pedig rádöbbent, hogy azért választott engem, hogy legyen egy gyereke, akiről gondoskodhat. Egy rossz kölyök, akit néha gatyába kell rázni. Akkor még nem tudta, de néhány évre rá kiderült, hogy nem szülhet. Valami genetikai rendellenesség az oka. Azért voltunk Firenzében, hogy mindezt nyugodtan, zavartalanul átbeszélhessük. Nincs köztünk harag, ismerjük és elismerjük egymás szerepét az életünkben, feltétlenül közel maradunk egymáshoz, nem tévesztjük egymást szem elől. De a házasságunkat felbontjuk. Elválunk – mondta Márk, és megfogta a kezem. És ragyogott a szeme, és mosolygott rám, és átölelt. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>