Egy kis halál

Amikor becsukódott mögöttem az irodaház hatalmas üvegajtaja, nem mertem hátranézni. Attól féltem, hogy ha megállok, és megfordulok, visszarohanok. Visszarohanok, berontok a főnökhöz, és ezerszer bocsánatot kérek, és könyörgök, hogy vegyen vissza. Sírás fojtogatott. Egyáltalán nem voltam boldog. Sajgott a szívem, kísértett a sok-sok év, amit a cégnél eltöltöttem, a sok siker, a sok izgalom, a kihívások, a barátságok, közös bulik, kirándulások, a sok elcseszett anyag, a kollégák, akik falaztak nekem, az örökkön csöngő telefonok, a fáradtságtól kínban végigröhögött délutánok, az örök időzavar. Üresnek és végetlenül szomorúnak éreztem magam, hirtelen mindentől elment a kedvem. Beültem a kocsiba, és beindítottam a motort. Hirtelen azon kaptam magam, hogy nem hazafelé tartok. És nem is a kávézó felé. Hanem… A Segítőhöz. Muszáj meglátogatnom, hiszen annyi minden történt velem abban a két napban, amióta nem találkoztunk. De mit szól majd, ha váratlanul betoppanok? Legalább felhívnám előbb! Nem tudtam felhívni, mert otthon felejtettem a mobiltelefonom. Nem csoda, mostanában úgy kóválygok, szédelgek, mint egy eszement. Nem kellett csöngetnem, ahogy az ajtó elé léptem, kinyílt. – Ne ijedj meg, nem vagyok jövőbe látó – mondta -, csak épp szellőztettem, és az ablakból megláttalak. Beengedett a sárga szobába, ahol a csodák szoktak történni velem. Teát töltött, és intett, hogy kezdjek beszélni. Némán mosolyogva hallgatott. Elmeséltem a jeleket, a hirdetést, Márkot, és a megmagyarázhatatlan bizonyosságot, amitől vezérelve aznap reggel felmondtam a munkahelyemen. Egyáltalán nem volt meglepve. – Ha az ember elindul az álmai felé, minden ajtó megnyílik előtte. Ennyit tett hozzá a történetemhez. De aztán elmondtam, hogy mindezek ellenére most egyáltalán nem érzem jól magam, sőt, inkább fásult és szomorú vagyok, kilátástalannak érzem a jövőmet. – Ennek is megvan az oka – mondta a Segítő. És mesélni kezdett. – Mindennek van kezdete és vége. Ahogy a földi életünknek is. Megszületünk és meghalunk. Nincsen ezzel semmi baj. Mert amikor meghalunk, abban a pillanatban meg is születünk egy másik életünknek. Amikor a világra jövünk, és megszületünk, ugyanabban a pillanatban meghalunk a magzati állapotnak, amit az édesanyánk méhében töltöttünk. Amikor az anyánk méhébe kerül a lelkünk, meghal a szabad állapotának, és megszületik egy magzati állapotnak. Mindez ugyanabban a pillanatban történik. Amikor meghaltál az előző munkahelyeden, megszülettél valami új számára. Lásd meg, hogy a halálod egyben születés is. És minden születésed egy kicsit halál. Csak akkor tudunk valami újba belekezdeni, ha előtte befejezünk egy másikat. Minden befejezés halál, és minden kezdet születés. Állj föl. – Tessék? – kérdeztem, mert elringatott a mondandója, és hirtelen nem értettem, miért kell felállnom. – Állj föl, kérlek. Felálltam. – Látod, most is meghaltál és egyben megszülettél – nevetett. – Meghaltál a fotelban üldögélés állapotának, és megszülettél az álldogálós időszakodnak. Ha most újra leülsz, megint meghalsz, és megszületsz. Ülj le. Leültem. Aztán felálltam. Aztán megint leültem. Vicces volt. – Minden pillanatunk egyben születés és halál. Minden pillanatban meghalunk, és megszületünk a következő pillanatnak. És mivel a születés és a halál egy és ugyanaz, hiszen nincs az egyik a másik nélkül, nagyon fontos, hogy hogyan éled meg a halálodat. – Miért? – Mert amilyen a halálod, olyan a születésed. Ha szomorú és keserves a halálod, szomorú és keserves lesz a születésed. Hiszen elválaszthatatlanok egymástól. Kezdett világos lenni. Bár nagyon nehéz volt ezt a sok elméletet hirtelen átültetni az én kis nyomorúságos lelkembe. – Tudod, miért lettél szomorú, amikor meghaltál az előző munkahelyed számára? – Valójában nem tudom. Annyira utáltam már azt a közeget, azt a munkát. – Azért, mert az agyunk nem tud különbséget tenni a befejezés és a halál között. Ha halálról hallunk, az elmúlásra, a szomorúságra asszociálunk. Mindenkinek halt már meg valakije, akit szeretett. Azt a fájdalmat idézzük fel olyankor akarva, akaratlanul. Mert nem vagyunk képesek tudomásul venni, hogy a halál egyben születést is jelent. – Értem – súgtam. Olyan izgatott lettem, hogy könnybe lábadt a szemem. – Ha igazán megérted majd, nem leszel szomorú többé a halálok pillanatában – folytatta a Segítő. – Mert tudni fogod, hogy a halál az egyetlen módja annak, hogy valami még szebb, még jobb születhessen. – Értem – motyogtam, mint egy papagáj. Pedig még csak a szavakat értettem, az érzelmeimet nem tudtam irányítani. – Ha elszomorodsz, hessegesd el azt a szomorúságot. Gondolj a célodra. Az álmodra. És higgy magadban rendületlenül. – Köszönöm – feleltem. – Nagyon, nagyon köszönöm. Folytatjuk! KEDVES OLVASÓK! A SEGÍTŐ SZÁMÁT NEM TUDOM MEGADNI. DE HA HASONLÓ SEGÍTSÉGRE VÁGYTOK, LÁTOGASSATOK EL A WWW.ELETTERAPIA.HU HONLAPRA! Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>