Egyre közelebb

„Nem az út jelenti a nehézséget. A nehézség jelenti az utat.” Egész nap ez a két sor zenélt a fülemben. Márk eltűnt, nem láttam délutánig, tettem a dolgom, mosogattam, sepertem, lepucoltam a raktárban a polcokat, és közben kattogott az agyam. Milyen nehézségre gondol? És miért lenne maga a nehézség az út? Bármit megadtam volna, hogy végre megérkezzen, leüljön velem egy asztalhoz és elmagyarázza. A dobozban egyébként tényleg selyemkendő volt, ahogy Heni és Zsuzsi dobozában is. Az enyém kék volt, mint a tavaszi ég. Nem hordok kéket, bár jól állna a szememhez, mégis, valahogy idegennek érzem magamtól ezt a színt. Most mégis a nyakamba tettem, és amikor senki nem látta, az arcomhoz simítottam és lehunytam a szemem. Tudom, gyerekes dolog, de ilyenkor azt képzeltem, hogy Márk ujjai simogatják az arcomat. Hatóra tájban végre megérkezett Márk. Mosolygott, elégedetten nyugtázta, hogy mindhárman az új kendőt viseljük. Amikor ketten maradtunk a pultnál, és egy pohárért nyúltam, megfogta a csuklómat, és magához húzta. A karkötőt nézte. Beszélt a szeme. Tetszik? Nagyon – mosolyogtam. Aztán kifordítottam, hogy a belsejébe vésett üzenet is látszódjék. Kérdőn néztem rá. – Nem érted? – ezt már szavakkal kérdezte. Elvörösödtem. Égetett a hangja. Még soha nem tegezett. Ingattam a fejem. – Megígérem, hogy ma pontosan zárunk. Ha kibírsz utána még egy félórát, és nem alszol el állva, megmagyarázom.  Madarat lehetett volna fogatni velem. Az eszem csitítani próbált: ne örülj, Bora, hisz ez csak barátság, Márknak felesége van, nem lehet a tiéd! A szívem viszont tombolt, kiabált: hiszen ez egy randi, már csak néhány óra, és ketten leszünk, és ülünk majd szemtől szemben, és beszél hozzám, beszél és mosolyog, és a szemembe néz! Ékszert kaptam tőle, és egy rejtélyes, izgalmas üzenetet, mi más lehet ez, mint szerelem? Az a néhány óra zárásig úgy röpült el, mint egy pillanat. Csak mászkáltam az asztalok között, mint egy robot, arcomon nyugodt mosoly ült, nem hibáztam, nem ejtettem le semmit, nem felejtettem el a rendelések felét, boldog voltam. Valójában fogalmam sincs, mi történt az alatt az idő alatt, mert semmire és senkire nem tudtam figyelni, csak Márkra. Arra eszméltem, hogy a mosogatóban állok, Heni pedig kabátban integet az ajtóból, Zsuzsi már kint van az utcán, és én habos kézzel integetek utánuk. Márk az ajtóban áll, bezárja, és rám néz… Megdermedtem. Végre elérkezett a pillanat, én meg úgy rettegtem, mint egy óvodás. Hogy fogok rámosolyogni? Hogy fogok a szemébe nézni? Még a térdem is remegett. – Kész? – kérdezte. – Igen, azt hiszem, minden rendben van – és körbenéztem, nem hagytam-e mosatlanul valamit. – Ülj ide – mondta Márk, és meggyújtotta az asztalon álló gyertyát. Úgy tűnt, hogy egy örökkévalóságig ülünk szótlanul a lángot bámulva. De végre megszólalt. – Először is kérdeznem kell valamit – mondta. Bólintottam. Aztán vártam. Sokáig nem szólt, mintha előre megfogalmazna minden szót, mintha az élete múlna rajta, mi fogja elhagyni a száját. – Úgy érzem, valami láthatatlan szál lebeg közöttünk, az egyik vége hozzád van nőve, a másik vége hozzám. Nem tudom megfogalmazni, mi ez a szál, de érzem, hogy itt van, és hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. A kérdésem, te is így érzed-e. Nem mertem ránézni. Álmomban sem hittem volna, hogy ilyen egyértelműen nekem szegezi majd ezt a kérdést. Hiszen alig ismerjük egymást. Hiszen nős. Bólintottam. – Jól van akkor – mondta, és nagyot sóhajtott. Mintha egy hatalmas kő zuhant volna le a szívéről. Megint hallgatott, a terítő rojtjával babrált. Én is hallgattam, fogalmam sem volt, mit mondhattam volna. Ha megszólalok, talán artikulálatlan ordítás lett volna belőle: Szeretlek, vigyél el innen, szökjünk meg, hagyd el a feleségedet! Végre beszélni kezdett. – Minden sejtem azt kívánja, hogy megismerj engem. Szeretném, ha belém látnál, ha tudnád, milyen vagyok, ha ítélkeznél felettem. Tudnod kell, hogy nem vagyok egy szószátyár típus, és inkább elrejtem magam az emberek elől, minthogy kitárulkozzam. A feleségemnek éppen ez a baja velem, hogy bár tizennégy éve vagyunk együtt, úgy érzi, titkolózom előtte, hogy nem vagyok őszinte. Nem titkolózom, de tény, hogy nem szívesen beszélek magamról. Mindig az az érzésem, hogy az emberek úgysem értenének meg. Még ő sem. Sajnos. Rágyújtott, pedig már évekkel ezelőtt leszokott a dohányzásról. – De ez most más. Magam is alig hiszem. Most beszélni akarok, levetkőzni egészen meztelenre. Na, ne ijedj meg, nem úgy értem. És nevetett. Én nem nevettem, hanem a könnyeimmel küszködtem. Mert én is beszélni akartam, az egész életem minden percét fel akartam tárni előtte, minden százéves könnyemet, minden álmomat, minden félelmemet. És látni akartam őt is, igen, és elmondhatatlanul boldoggá tett, hogy engem választott a sokmilliárd ember közül, hogy megmutassa magát. Még mindig nem mertem ránézni. Attól féltem, hogy ha ránézek, oda lesz a varázs, a tekintetemből nem azt olvassa ki, amit érzek, a gyertyafényben elmosódik az arcom, idegennek lát majd. Zavarba jön, elnézést kér, felveszi a kabátját és hazamegy. Ha felnéznék, lehet, hogy kiderülne, hogy nincs is itt, egyedül ülök a kedvenc asztalomnál, egyedül gyújtottam a gyertyát, és csak ábrándozok. Nem mertem felnézni, mert tudtam, ha ránézek, kibuggyan a szememből a könny, amit annyira szerettem volna bent tartani. Szégyellném magam, hogy túlságosan érzékeny vagyok, hogy az a könny elárulná, hogy szeretem. De miért akarom titkolni, hogy szeretem? Hiszen ő az egyetlen a világon, aki előtt semmit, de semmit nem akarok eltitkolni. – Bora – szólalt meg olyan hangon, hogy csupa libabőr lettem. – Nézz rám. Ingattam a fejem. – Miért nem? Nem válaszoltam. De a könnyeimnek már nem tudtam parancsolni. Felkaptam egy szalvétát az asztalról, és beletemettem az arcom. – Bora, te sírsz? Felállt, és odaült mellém. A vállára vonta a fejem, és hagyta, hogy potyogjanak a könnyeim. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>