Figyeld a jeleket!

Azért mentem kommunikáció szakra, mert divatszakmának számított. Akkoriban, sőt mostanában is mindenki kommunikációs szakember akar lenni. Minden cégnél kommunikálnak, és PR-menedzsert keresnek, sőt, ezzel a végzettséggel még a sajtóban is el lehet helyezkedni. De érdekel ez engem egyáltalán? Szeretek én vállalatok rövid- és hosszú távú terveiről, sikeres zárásairól, fejlesztéseiről gondolkodni, és azokat kommunikálni? Dehogy! Hát hiszen nem érdekel! Engem az emberek érdekelnek, mindig is az emberekre voltam kíváncsi. Ha felszolgáló lehetnék egy kávézóban, béke lenne körülöttem és nyugalom. Csak az ember számítana, vagyis a vendég. Mindenki mosolyogna, mert kávézni jókedvében ül be az ember, azért a tíz perc szünetért, azért a kis boldog sziesztáért térnek be, nem pedig a világot megváltani, vagy a tőzsdét megdönteni. De merjem-e vállalni a szüleim és a világ előtt, hogy diplomával presszós lánynak szegődöm? Súlyos gondolatok voltak ezek. Választanom kellett. Vagy okénak tart a világ, és továbbra is kommunikálni fogok egy unalmas vállalatnál, és mérhetetlenül céltalan és boldogtalan leszek, vagy pedig… Vagy pedig vállalom az álmom, és az életem nagy részét olyan helyen, és olyan elfoglaltsággal töltöm, amit szeretek. És felvállalom, hogy elítélnek a szeretteim, kinevetnek a barátaim. A szívem ez utóbbi felé húzott. Az eszem pedig azt súgta, ne változtass.  Ekkor eszembe jutott, hogy van nekem egy Segítőm. Azt mondta, bármikor zavarhatom, mert ő azért van, hogy támogasson az utamon. Hát, most aztán segítségre szorulok. Megtettem az első két lépést – mert azt biztosan éreztem, hogy már elindultam az új úton, igaz, még csak ott toporgok a legelején. De most nem tudom, hogyan tovább. Lehetek-e elég bátor, elég vakmerő, hogy a szemből érkező akadályokra és veszélyekre fittyet hányva tovább menjek rajta.  A Segítő a szokott kedvességgel és nyugalommal fogadott. Úgy éreztem, meg kell ajándékoznom valamivel, és a legszebb ajándék az lenne, ha elmesélném neki a napkeltés élményemet. Mosolyogva, bólogatva hallgatta, aztán megpaskolta a kezemet, és így szólt mondta: – Üdvözöllek a világban, gyermekem. Őrült büszkeség töltött el, hogy én is a világban lehetek végre, ugyanakkor legszívesebben kiröhögtem volna magam, hogy ilyen frázisoktól boldog vagyok. De a régi hang a fejemben, a régi énem egyre halkabban feleselgetett velem, és mire este hazaértem, már egészen biztosan tudtam, hogy a Segítő nem túlzott. Én valóban csak most kezdek erre a világra születni. A kezdeti lelkes beszámolóm után elmeséltem a Segítőnek azt is, hogy szívem szerint ott hagynám a munkám, és egészen mást csinálnék. De nem tudom, merjem-e. – Nem dönthetek helyetted – felelte. Vártam. Azt reméltem, folytatja a mondatot, és bár nem dönt helyettem, mégiscsak sugalmazni fogja a helyes megoldást, vagyis támogat az őrült, mégis olyan vadítóan mámoros elképzelésemben, hogy felszolgáló legyek. Például hozzáteszi, hogy az ember a szívét kövesse, vagy menjen az álmai után, vagy ilyesmi. De nem szólt egy szót se. Egész ott létem alatt az volt az összes mondanivalója, hogy nem dönthet helyettem. Amikor zavartan felálltam, és elbúcsúztam, kikísért a lépcsőfordulóig. Kétségbe esetten, szomorúan, csalódottan néztem rá. Megszánhatott, mert elnevette magát, és megsimogatta a fejem. – Nincs okod félni, vagy kétségbe esni, lányom. Ahogy a kérdések felmerülnek a fejedben, a válaszok is meg fognak érkezni, meglátod. Ne türelmetlenkedj, mindennek eljön az ideje. Megköszöntem. Legszívesebben megcsókoltam volna. Megint tudtam mosolyogni. Úgy szaladtam le a lépcsőn, mint hatodikos koromban. Az utolsó három lépcsőfokot még át is ugrottam.  – Csak óvatosan! – hallottam még a hangját. És hozzátette. – Jön a válasz, ne félj! Csak tudd meglátni! – Tessék? – kiabáltam föl a másodikra. – Mit tudjak meglátni? – A jeleket – mondta. Egész halkan mondta, csodálkoztam is, hogy mégis hallom két emelet távlatából. Aztán elismételte: – Figyeld a jeleket. Úgy értem haza, mint egy részeg. Tombolt bennem az energia, zsongott a fejem, zsibongott a vérem. Nem is emlékeztem, mikor voltam utoljára ilyen boldog. Lehuppantam a kedvenc fotelomba, és csak úgy megszokásból a kezembe vettem az újságot, amiben reggel az a sor állt, hogy: Váltsd valóra az álmod. Elidőzött a soron a szemem. Aztán hirtelen az alatta lévő bekezdésre csúszott a tekintetem. „Jókedvű, fiatal csapat keres meghitt, jó forgalmú kávézójába felszolgáló lányt. Nyelvtudás előny.” Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>