Gyönyörű szomorúság

– Márk? – kérdeztem Henit. Heni volt a fiatalabb, mondhatnám, majdnem gyerek. Elrontotta a felvételijét, nem jutott be a főiskolára, ezért jött ide dolgozni. – Márk elutazott. Nem tudtad? Elvörösödtem. Lehajtottam a fejem, Heni észre ne vegye. Igyekeztem a legártatlanabb, legközömbösebb hangomon megszólalni. – Nem tudtam. És hová? – Mit csinálsz? – rémüldözött Heni. – A csapba öntöd a tejet? – Jaj, ne haragudj, nem tudom, mi van ma velem! Már úgy is ébredtem, hogy teljesen szétszórt voltam. Kifizetem a tejet, vagy hozok egy új dobozzal, átugrom a boltba. – Ugyan! – legyintett. – Fogyóeszköz. Márknak nem kell megtudnia. De azért legközelebb figyelj jobban. Figyeltem. Nagyon erősen koncentráltam egész álló nap, mert tudtam, hogy bármikor, bármilyen hülyeségre képes vagyok, hiszen minden idegszálam csak Márkra koncentrált. Hol lehet? Hová utazott? Kivel? És mikor jön vissza? Az ebéd utáni őrültek háza után végre kicsit lejjebb esett a forgalom. Most Zsuzsival voltunk a pultnál, semmiségekről cseverésztünk. – Hová utazott Márk? – kérdeztem, csak úgy mellesleg. – Firenzébe a feleségével. Azt hittem, rám borul az ég. Sírni tudtam volna. Zokogni. Törni, zúzni. Fogni a kabátom, és elrohanni innen, mindegy hová, csak messze, nagyon messze attól a helytől, ahol így átvertek engem. Ki vert át téged? – szólalt meg egy hang a fejemben. Be kellett ismernem, hogy senki. Hiszen Márk soha nem udvarolt nekem, nem mondta, hogy szeret, nem mondta, hogy nőtlen, egyszerűen csak felvett dolgozni, és egy kicsit törődött a lelkemmel. Miért gondoltam, én hülye, hogy számítok neki? Miért gondoltam, hogy amit érzek, kölcsönös? Hogy benne ugyanúgy elindult valami, ahogy bennem? Miért gondoltam éjjel álmatlanul vergődve, hogy ő is képtelen aludni, és rám gondol? Miért gondoltam, hogy ha felkelnék, és kinéznék az ablakon, látnám, hogy ott áll a ház előtt, és engem vár? – Rosszul vagy? – kérdezte Zsuzsi. – Olyan a színed, mint a tökfőzeléknek. – Semmi baj. Csak leesett a vérnyomásom. Leülhetek egy percre? Nem gond? Innék egy erős kávét. Zsuzsi kávét főzött nekem, és közben beszélt, beszélt. A vendégekről, hogy smucigok, és nem adnak borravalót, a szomszéd újságosról, aki hitelben fogyaszt, de mindig úgy kell kikönyörögni tőle a pénzt a hónap végén, Márkról, aki képes ingyen adni a kávét a nyugdíjasoknak, és még süteményt is felszolgál hozzá, Márkról, aki festő volt, de egy nap kidobta az összes vásznat és festéket, és kereskedőnek állt, Márkról, akinél jobb szívű embert soha nem ismert, Márkról, Márkról, Márkról… Néztem Zsuzsi kipirult arcát, csillogó szemét, figyeltem a gesztusait, a keze úgy repkedett az arca körül, amikor Márk nevét kiejtette a száján, mint egy kis madár. És megértettem. Ő is szereti. – Mióta ismered? – Márkot? Ó, hát már vagy két éve. Ő mentett meg. És elmesélte, hogy Erdélyből jött, de lejárt az itt tartózkodási engedélye. Ha Márk nem igazol neki állandó munkát, soha nem kaphatta volna meg az állampolgárságot, haza kellett volna mennie a nyomorba. – Abba belehaltam volna – mondta, és sürgős törölgetni valója akadt. Láttam, hogy sír. Csendben üldögéltem a kávém mellett, és néztem ezt a lányt. Nem volt szép, kicsit túl kerek, kicsit lomha, de kedves. És a lelke biztosan nagyon szép. És talán ő is álmatlanul forgolódik éjjelenként, mint én. És ugyanarra a férfira gondolunk, ugyanarról a férfiról álmodunk. A férfi pedig eközben boldogan utazgat Olaszországban a feleségével. – Szerelmes vagyok – mondtam a Segítőnek. – Szerelmes vagyok! – kiabáltam a Segítőnek. – Szerelmes vagyok – zokogtam a Segítőnek. – Szerelmes vagyok! Életemben először, igazán, halálosan, és reménytelenül! Nem válaszolt. A fejemet simogatta. Feltett egy lemezt, valami harminc éves jazz lehetett, aztán gyertyát gyújtott. Bort is hozott, édeset, sűrűt, mint a vér. – Idd ki. Kiittam. Éreztem, ahogy átforrósítja a gyomrom. Égetett, mintha tüzet kortyoltam volna.  Megszédített, de eltompítani nem tudott, még annál is jobban sajgott ott belül. – Hogy érzed magad? – Szarul – bukott ki a számon, de máris megbántam. – Bocsánat. – Csak nyugodtan. Ha jólesik, mondd, hogy szarul. De biztosan így van? – Nem érti? Reménytelen! Végre megtaláltam őt, mert biztosan tudom, hogy ő az, érzem, tudom! És akkor kiderül, hogy nős, és hogy csak képzeltem, hogy ő is szeret, vagy hogy legalább érdeklem! – Értem – mondta a Segítő, és eltette az üveg bort, mert félt, hogy harmadszor is töltök magamnak. – És mondd, elcserélnéd ezt a borzasztó, kínzó érzést a múlt heti érzelmeidért? Visszapörgetnéd az időt, csak hogy ne érezd ezt a fájdalmat? Elgondolkodtam. Mik is voltak a múlt heti érzéseim? Nem is voltak. Csak szürkeség, csak unalom, csak nyűg, aztán egy kis düh, és szorongás… Éltem én egyáltalán? Most viszont élek! A fejem búbjától a lábam ujjáig érzem, hogy élek, hogy nő vagyok, hogy lelkem van, arcom van, testem van. És az arcom, a lelkem és a testem sír valaki után, és végtelenül szenved. De él! De érez! – Nem. Nem adnám ezt az érzést semmi pénzért. Ez az érzés az enyém. Ez az érzés én vagyok. Újraélesztett, felpezsdített, elvarázsolt. Még ha fáj is, boldog vagyok, hogy megismerhettem a szerelmet. A Segítő mosolygott. – Látod, látod. Örülj ennek a nagy szomorúságnak. És talán nem is marad szomorúság. Mire gondolhat? Válásra? Botrányra? Vagy izzadt, szenvedélyes, titkos viszonyra? – Soha nem engedném, hogy elváljon miattam – mondtam. – Soha! Én nem leszek házasságok szétdúlója. Talán gyerekük is van! Ki tudja! – Vagy az is lehet, hogy felesége sincs. Erre nem gondoltál? Lehet, hogy rég elváltak, csak barátok maradtak. De az is lehet, hogy most készülnek válni. Nem miattad, hanem azért, mert rájöttek, hogy nem illenek egymáshoz. Egyelőre nem tudsz semmit. Nincs okod elbizonytalanodni. – Bízni sincs okom – feleltem. – Soha nem mondott semmi bíztatót. Egyszerűen csak volt. És figyelt rám. Soha nem figyelt még így rám senki. A Segítő nevetett. Most magának töltött egy kis bort. – Túl sokszor használod azt a szót, hogy soha. Talán, mert még túl fiatal vagy. Végletek közt cikázol. – Gondolja, hogy van remény? – Remény? – nevetett. – Bizonyosság van! Tudás! Meggyőződés! – Hogy érti? – kérdeztem. Nem válaszolt. Már megint akkor tessékelt ki, amikor végre megtudtam volna valamit. Miféle bizonyosságról beszélt? Milyen meggyőződésről? Milyen tudásról? Éreztem, hogy tiszta libabőr mindenem. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>