Segélykiáltás

Három óra tájban lecsendesedett a kávézó, akkor végre lehuppantunk mi is a kedvenc asztalunkhoz egy percre. – Mi a fenét esznek rajtam, mondd. Ezt kérdezte tőlem, épp tőlem, aki úgy képzeltem, nincs a világnak olyan szeglete, ahol hozzá fogható lény lakozna. Rámosolyogtam, de ő megszorította a kezem, nagyon komoly volt, igazi választ akart. Nem tudtam válaszolni, csak azt tudtam, hogy nagyon, de nagyon szeretem, és nem is fogok mást szeretni soha többé, míg csak élek.  – Nem vagyok különösebben jóképű – mondta. Mivel nem válaszoltam, csak néztem rá csábos pillantással, elnevette magát. – Bora, én most komolyan beszélek. Azt mondtam, nem vagyok különösebben jóképű. Igaz? – Hát, nem. De nekem tetszel – nevettem. Szigorúan nézett rám. – Na jó – folytattam -, tény, hogy nem hasonlítasz azokra a szépfiúkra, akikért csorog a nők nyála, például a Brad Pittre, vagy a Pierce Brosnanra. De van stílusod. És sármos vagy. És kedves. – De annyi férfi futkos a világban, miért épp engem szúrtak ki maguknak? – Talán, mert itt vagy nekik, karnyújtásnyira. És mert megismerhették a személyiséged. Nem lehet nem szeretni téged. – Édes vagy, de túlságosan elfogult. – Lehet. Mindenesetre, mint kiderült, Zsuzsi akár ölni is képes lenne érted. Reggel azt hittem, kitekeri a nyakam. Tudja, hogy váltok, de ne mondd el neki, hogy megmondtam. Az unokatestvére abban a kórházban dolgozik, ahol a feleséged. Meghallott egy beszélgetést. Gondolom, ez a hír reménnyel töltötte el. Úgy gondolta, ha szépen kivárja, míg elválsz, talán megnőnek az esélyei. Erre egyszer csak meglátja a feltúrt ágyat, a két poharat, a két plédet… Aztán minket, ahogy majdnem kéz a kézben megérkezünk késve… Összerakta a képet. Azt mondta, szemét ribanc vagyok. – Szegénykém. – Inkább őt sajnáld. Kezdened kell vele valamit. Szenved. Márk nem felelt, csak az abroszt bámulta, és csóválta a fejét. Márk elküldött, hogy még mielőtt beindul a koraesti tömeg, nézzek be Henihez a kórházba. Boldogan mentem, amúgy is szerettem volna vele kettesben beszélni. Egykedvűen üldögélt az ágyában, lábát maga alá húzta, mint egy kis manó. – Hoztam neked banánt – mondtam. – Ehetsz már gyümölcsöt? – Bármit ehetek – felelte. – És holnap haza is mehetek. – Erről szeretnék beszélni veled – néztem a szemébe. – Azt gondolom, nem volna jó, ha most egyedül lennél. – Ne félj, nem csinálom meg újra. – Nem is azért. Csak hogy ne legyél olyan magányos. Hogy legyen kihez szólnod. Szóval, azt gondoltam, hozzám költözhetnél egy időre. Jó buli lesz, meglátod. Sütünk, főzünk, esténként kiülünk az ablakpárkányra, és énekelünk. Elnevette magát. – Nem tudok énekelni! – Nem baj, akkor te majd csak hümmögsz. Van két szobám, az egyik a tiéd. Én is jobban érezném magam, ha nem kéne folyton magamban beszélnem. A régi albérletedet felmondhatod, a lakbért pedig majd megfelezzük, ha gondolod. Megszabadulsz a vén lakástulajdonos banyádtól, aki nem mellesleg a hős megmentőd, és olcsóbb is lesz így az élet. Mit szólsz hozzá? – Kedves vagy – felelte, de már nem mosolygott. – Nem is tudom – mondta. – Még át kell gondolnom. Beszéltünk a közelgő ünnepekről, a télről, a hóról, a kórházi életről, mígnem egyszer csak így szólt: – Bora. Meg kell kérdeznem valamit. – Rajta. – De ígérd meg, hogy nem fogsz megharagudni. – Nem tudsz olyat kérdezni, ami miatt megharagudnék rád. – És ígérd meg, hogy őszintén válaszolsz. – Hűha! Kezdek megijedni. Micsoda kérdés lesz ez? – Szereted? – Kicsodát? – Hát Márkot. Szemét lesütötte, én pedig elvörösödtem, mint a frissen főtt rák. Mit mondhatnék erre? Legszívesebben az igazat mondtam volna. De Márk nem hatalmazott fel, hogy elkotyogjam, mi van köztünk. És abban sem voltam biztos, hogy jót tesz most Heni ingatag állapotának, ha egy csapásra elveszek tőle minden reményt. – Nem kell válaszolnod – szólalt meg egy idő után. – A hallgatásod is válasz. Köszönöm, hogy nem tagadtad le. Hálás voltam, hogy nem faggat tovább. Szerettem volna megcsókolni, magamhoz ölelni. Szerettem volna kiönteni a szívem, elmesélni minden másodpercét az életemnek, amióta Márkot szeretem. De tudtam, hogy kegyetlenség lenne. – Itt járt egy rendőr – folytatta nagyon halkan. – Nem kellett volna bejönnie, de azt mondta, erre lakik, hát benézett. És visszahozta a levelem. Itt van, vedd ki. Az éjjeli szekrény fiókjára mutatott. – Miért vegyem ki? – Mert azt akarom, hogy olvasd el. – Biztos vagy benne? Nem nekem írtad, hanem Márknak. – Tudom. De ő sose tudhatja meg, mi áll benne. Csak te. Mert benned megbízom. Te nem fogod elmondani neki. – Miért akarod, hogy elolvassam? Miért akarod, hogy bárki is elolvassa? – Mert nem bírom már tovább. Muszáj valakivel megosztanom, ami bennem van. Nyom, tudod? Néha úgy érzem, megfulladok tőle. Túlságosan fáj. Nem akarom többé egyedül hordozni. Megrémültem. Milyen titok lehet ebben a levélben? Arra gyanakodtam, hogy több lehet ez, mint egyszerű szerelmi vallomás. Valami olyasmi lapulhat abban a borítékban, amiről nem tudtunk eddig, se Márk, se én. Valami olyan fájdalmas és mély titok, ami túl sok egy tizenkilenc éves lánynak. Első pillanatban úgy gondoltam, nem olvasom el a levelét, hiába kér. Mert féltem, hogy ha a Márk iránti szerelmét ecseteli benne, akkor képtelen leszek reagálni rá. Mit mondhatnék? Hogy felejtse el, mert Márk, bár elválik a feleségétől, engem szeret? Hogy végre egymásra találtunk, hogy már meg is csókolt? Hogy együtt aludtunk? Hogy bár még sose beszéltünk róla, együtt tervezzük az életünket? Mit mondhatnék egy lánynak, aki épp a halál torkából jött vissza, és szerelmes a szerelmembe? Aztán ahogy Heni arcát néztem, kristálytiszta, kerek szemét, egyre inkább kötelességemnek éreztem, hogy elolvassam a levelét. Hiszen többről volt már szó, mint két nő viaskodásáról egy férfiért. Az a levél könyörgés, segélykiáltás, toporgás egy olyan probléma előtt, amire egyedül nem talált más megoldást, csak a halált. Ahhoz, hogy tovább élhessen, meg kell szabadulnia attól a problémától. Az én segítségemet kérte. Kötelességem hát, hogy szembe nézzek vele, és megpróbáljak kiutat mutatni neki. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>