Vallomás

Még soha nem tettem meg ilyen rövid idő alatt az utat. Amikor berontottam az üzletbe, azonnal megláttam Márkot, a kedvenc asztalunknál ült, halott sápadt volt. – Mi történt? Baj van? – kérdeztem, de inkább csak súgva. Bár ketten voltunk, attól tartottam, a hangommal megzavarnék valamit. – Heni… – motyogta. – Heni? Mi van Henivel? – Öngyilkos lett. A táskám, mint egy lassított felvételen, a földre hullt, nem hallottam a puffanását, zúgott a fejem, forgott velem a világ. Márk felállt, átkarolt és leültetett. – Nyugodj meg – súgta – nincs nagy baja. – Idejében kórházba került. – De mi történt? És miért? – kérdeztem, amikor végre meg tudtam szólalni. – Klasszikus. Beült a kádba, altatót vett be, és felvágta az ütőerét. Az volt a szerencséje, hogy a néni, akitől a kis lakást bérelte, szokása szerint megint váratlanul toppant be a lakásba. Folyton rárontott Henire, volt kulcsa. Ellenőrizgette, nem csinál-e bulit, nem visz-e föl illetékteleneket aludni. Ő találta meg. Ezúttal jókor érkezett. Ő hívta ki a mentőket. Találtak egy búcsúlevelet is, egyelőre a rendőrségnél van, de azt mondták, holnap odaadják. Bevitték a kórházba, kimosták a gyomrát, összevarrták a csuklóját. Vért kapott. Bár még nincs teljesen magánál, de azt mondták, túl van az életveszélyen. Onnan jövök. – Hogy tudtad meg? – A rendőrök hívtak fel. Állítólag a búcsúlevélen rajta volt a számom, hogy engem értesítsenek. – Ezek szerint a levél neked szól. – Valószínű. Én is csodálkoztam rajta. – Miért csodálkoztál? Csak te voltál neki. – Igen, amióta a nagyanyja is meghalt, nem volt senkije. Mármint rokona. Tudtad, hogy a szülei meghaltak, amikor kislány volt? Valami autóbalesetben. – Tudtam – feleltem. – Mégis furcsa, hogy barátai sem voltak. Olyan derűs, helyes lány, azt gondoltam, nyüzsögnek körülötte a fiúk, van egy csomó barátnője, bulizni jár, él. – Inkább magának való. Márk átölelt. Ebben az ölelésben nem volt semmi más, csupán két ember összefogása a gyászban. Mert gyászoltuk Henit, igenis, még akkor is, ha túlélte az öngyilkosságot. Nem rajta múlt, hogy nem halt meg. Ő mindenképpen meg akart halni. És nincsen annál szívszorítóbb, mint amikor egy alig húszéves gyerek eldobja magától az életet. – Honnan ismerted ilyen jól? – kérdezte Márk. – Nekem kellett volna ennyire ismernem. Velem dolgozott majdnem két éve. Te csak néhány hete találkoztál vele. – Egyik este itt maradtunk, és beszélgettünk. Akkor mesélte el az életét. És azt az álmot. Azt a gyerekkori álmot. Amikor az édesanyja megjelent neki. – Megjelent? És mit mondott? Nem gondoltam, hogy Márkot ennyire felcsigázza egy ilyen hátborzongató álom. – Azt, mondogatta, hogy nem tudod elrontani. Nem tudod elrontani. Márk elgondolkozott. – Nem tudod elrontani? Hogy értette ezt? Mire értette? – Gondolom, az életre. Elég zavaros volt, amit mesélt. Mint amilyen egy álom. Kusza, homályos. De ha jól emlékszem, ez volt a lényeg. Hogy nem tudja elrontani. – Most mégis majdnem elrontotta – mondta Márk. – Nagyon vágyott a szülei után. Gyönyörű fényben látta őket. Megmutatkoztak neki, hogy együtt vannak, és boldogok. Talán oda sietett. Hozzájuk. – Csinálnunk kell valamit – állt föl Márk. – Ki kell találnunk, hogyan segíthetnénk neki. Talán bemutathatnánk fiataloknak, talán szervezhetnénk neki egy partit, ide, a kávézóba. Vagy elvihetnénk külföldre. Vajon látta már a tengert? Muszáj megmutatnunk neki, hogy a világ gyönyörű, és érdemes élni. Hogy ráér még elmenni a fénybe. A szülei megvárják. – Márk – szakítottam félbe. Fogalmam sem volt, elmondjam-e, ami a számon volt. – Igen? – Én azt hiszem… Úgy vettem észre… – Igen? – Szerintem Heni szerelmes beléd. És Zsuzsi is. Te vagy az álmuk. Márk megdöbbent. Csak bámult rám, és böködte a mellkasát. – Belém? – Igen – suttogtam. – De hát ez marhaság! Honnan veszed ezt? Mondták? – Dehogy. – Hát akkor? – Érzem. Látom. A vak is látja. Amikor reggelente megérkezel, Heni elpirul, és rendszerint kiejti a kezéből, ami benne van. Zsuzsi meg mindig eltűnik. Nem vetted észre, hogy sosincs itt, amikor befutsz? Mindig sürgős dolga van, vagy a raktárban, vagy a mosdóban, vagy az öltőzőben. Legalább húsz percig nem kerül elő. Nem mer. – Nem mer? Hát ütöm én? – Dehogy – nevettem. – De annyira várja a pillanatot, hogy újra lásson, hogy nem bírja a feszültséget. Inkább elbújik valahová, és szokja a tudatot, hogy közel vagy. Amikor végre lecsillapodik egy kicsit, akkor előkerül. De soha nem néz a szemedbe. – Nem néz a szemembe? – Majd figyeld csak meg. Ha én beszélek, a szemembe néz. Ha te beszélsz, szöszmötöl valamivel, vagy kimegy. – Lehet, hogy egyszerűen csak nem bírja a pofámat. – Márk! Megfogtam a kezét. – Ne viccelődj ezzel. Heni esete azt bizonyítja, hogy komolyan kell venned az érzéseiket. – Komolyan venni? De mit tehetnék? Nem vehetem őket feleségül! Heninek ráadásul az apja lehetnék. – Igen. Talán épp ez vonzza benned. Az apja meghalt, de jött valaki, aki szeretettel veszi körül, gondoskodik róla, vigyáz rá. Mivel nem szerethet az apjaként, másfajta címkével látja el az érzéseit. Azt hiszi, hogy ez szerelem. Pedig valószínűleg csak kétségbeesett ragaszkodás. Tudja, hogy reménytelen, hiszen sose viszonoztad, sose néztél rá úgy, mint egy nőre. Ráadásul nős vagy. Zsuzsi pedig tele van félelemmel, hogy nem elég szép hozzád. Ő is reménytelennek érzi a szerelmét, mert el sem tudja képzelni, hogy valaha viszonoznád.  – Fogalmam sincs, mit tehetnék – mondta Márk, és tenyerébe temette az arcát. – És… – suttogtam. – És? – Van itt még valami. – Jaj ne! Mi jöhet még? – Én. Én is szerelmes vagyok beléd. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Nem szoktam én szerelmet vallani a férfiaknak. Égett az arcom, és újra rám tört a szédülés. Márk átölelt. És végre, akkor és ott, abban a fájdalmas, zűrös, kétségbeesett pillanatban megcsókolt.  Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>