Varázslatos bizonyíték

– Amikor nyolc évesen ezt az álmot láttam… – kezdett hozzá, és nagyot sóhajtott. – Mert vegyük úgy, hogy tényleg csak álom volt. Egy szüleit vesztett, árva kislány vágyteljesítő álma, vagyis az én agyam szüleménye egy másik tudatállapotban, amit álomnak hívunk… Szóval akkor én még nem tudhattam ilyen dolgokról. – Milyen dolgokról? – kérdeztem, de máris éreztem, hogy pontosan tudom a választ. – Nem hallhattam arról, hogy a lelkek azért öltenek testet, és azért jönnek a földre, mert dolguk van itt. Nem hallhattam arról, hogy a halálba érkezőket fény fogadja és szeretet. Nem hallhattam olyasmiket, hogy nincs miért aggódni, hogy nem lehet elrontani. Nem hallhattam arról, hogy a halottak nem mennek el közülünk, hanem más dimenzióban vannak jelen. Egyáltalán, ezt a szót, hogy dimenzió, nem is ismerhettem, mégis tisztán emlékszem, hogy használtam, amikor nagyinak elmeséltem. Nagyinak csupa könny volt a szeme, amíg hallgatott, aztán nagyon halkan, remegő, rekedt hangon azt kérdezte, mondd kicsim, mit jelent az a szó, hogy másik dimenzió? Fogalmam sem volt. Valami olyasmit motyogtam, hogy anya és apa új lakása, új helye. – Nézd, az én szemem is csupa könny – mondtam. – Az enyém is! – nevetett. – Olyan jó, hogy meghallgattál és megértettél. Mert, ugye érted? Álmodni csak olyasmit lehet, ami az agyadban lenyomatként jelen van. Ha valamiről nincsenek információid, képzeteid, hallomásaid, arról álmodni sem tudsz. Igaz? – Én is azt gondolom, hogy az álmod, ha továbbra is annak akarjuk nevezni, több mint álom. Lehet, hogy tényleg álom volt, de akkor az történt, hogy anyukád és apukád az álmaidat használták föl arra, hogy kapcsolatba léphessenek veled. – Igen, én is ezt gondolom. És tudod, nehéz mindezt elmesélni, mert nem tudok mindent szavakba önteni, ami akkor történt. Sokkal több információt kaptam tőle, mint amit szavakkal el tudok mondani. Érzéseket, bizonyosságot, olyan képeket, látomásokat, amiket ebben a világban nem láthatsz sehol, vagyis megfogalmazni sem tudod. – De mit jelenthet az a három szó, amit anyukád utoljára mondott, hogy NEM TUDOD ELRONTANI? – kérdeztem. Heni nevetett. – Ugye, milyen furcsa? És milyen izgalmas? Anya nem mondott erről többet, viszont ezt a három szót olyan érzelemzuhatag kísérte a lelkemben, hogy az mindent elmondott helyette. Ez egy érzés, Bora. Egy életérzés. Amióta ennek a három szónak a birtokában vagyok, nem félek semmitől. Hogyan is magyarázhatnám el neked? Olyan, mintha biztosan tudnám, hogy nyugodtan leugorhatok egy felhőkarcoló tetejéről, mert karcolás nélkül megúszom. Mintha minden, ami ezen a földön történik, csak játék lenne, egy mozi része, melyben a főhős, vagyis én, végül nagyon boldog lesz, bármilyen veszélyeken kellett is átverekednie magát. Ez a három szó számomra a bizonyosság, hogy a földi életünk olyan csupán, mint egy próbateszt. Ha nem sikerül helyesen kitöltened, majd kitöltöd a következőt. Ha viszont sikerül, akkor több tesztet nem kell már kitöltened. Érted? Hogy értettem, az túlzás. De éreztem. És arra gondoltam, hogy igaza volt a Segítőnek: az álmom útján jelek hada segít majd engem. És abban is igaza volt, hogy nagyon kell figyelnem a jelekre. – Mutassak valamit? – kérdezte Heni váratlanul. Egy kis aranyláncot vett elő, a végén szív alakú medál lógott. – Ezt a láncot anyuéktól kaptam az ötödik születésnapomra. Nézd csak! Fogta a láncot, és felakasztotta a gyertyatartó peremére. Szép hosszan lecsüngött, néha szikrát vetett rajta a gyertya fénye. – Nem félsz a szellemektől? – kérdezte Heni olyan hangon, hogy beleborzongtam.  – Szellemektől? Milyen szellemektől? – Ne félj. Csak figyelj. És ne érj az asztalhoz. Úgy helyezkedtem, hogy az asztal – rajta a gyertya meg az aranylánc – legalább fél méter távolság legyen tőlem. Ő is hátrébb húzódott. És akkor lehunyta a szemét, arcát a kezébe tette. Koncentrált. valamit motyogott is, de nem lehetett érteni, hogy mit. Legalább öt percig ültünk így. Aztán felnézett. A láncot nézte. Ugyanúgy lógott, ahogy az előbb. – Most nem megy – mondta csalódott arccal. – Anya most nem akarja. Talán zavarja, hogy itt vagy. Talán nem akar szerepelni, bohóckodni. Vagy úgy érzi, hogy te nem veszed komolyan. Zavarba jöttem. – Nem tudom, mit kéne komolyan vennem. Mit vártál? Mire számítottál? Minek kellett volna történnie? Felállt, és a pulthoz ment. Cigit keresett. És amint az asztaltól elfordult, észrevettem, hogy megmozdult a lánc. Először csak éppen hogy megrezzent, aztán szépen, egyenletesen hintázott jobbra, balra. Először egy hang se jött ki a torkomon. Aztán suttogni kezdtem: – Heni! Idenézz! A lánc! Megfordult, és látta ő is. Nem lepődött meg. Inkább csak csupa ragyogás lett az arca. – Anya itt van, látod? Ő is suttogott. Nem volt mit mondanunk. Csak ültünk az asztal körül, és bámultuk a láncot. Nem lassult a mozgása, nyugodt hintázással üdvözölt minket. Nem tudtam volna megszólalni, sőt, még gondolkodni is képtelen voltam. Később jutott eszembe, hogy azelőtt sosem hittem a szellemidézésekben, kóborgó lelkekben, entitásokban. Most meg a saját szememmel láttam a csodát. Amikor hazaértem, sok év után először újra imádkoztam. De nem úgy, mint régen, kötelességből eldarálva a szöveget, hanem tiszta szívből, nagyon boldogan. És megköszöntem, hogy végre felébredtem, ahogy Csipkerózsika száz éves álmából, és élek.  Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>