Müller Péter: Mit mond?

„Dagar… aráz… autás…” És várakozóan bámult rám. Kérdezett? Kért? Vagy csak közölni akart valamit? – Mi van? – Arás… – Mit mondasz, picikém? – Dagar… arás… – Darázs?!… – Dagás… autusz… arás. Nem értem. Ő meg csak bólogat, hogy bizony, bizony. És néz rám: „Érted már?” Ekkor jött az, amit a mai napig nem felejtek el. Ránézek a feleségemre, aki háttal áll nekünk, és azt kérdem: – Mit mond?! És a feleségem hagymavágás közben hátraszól: – Autóbusz-garázs… Azt akarja mondani neked, hogy „ott alszanak az autóbuszok”. Akinek gyereke van, tudja, hogy ma már ritkán kezdik a beszédet azzal, hogy „papa”, „mama”. A mai gyerekek rendszerint olyan átkozottul bonyolult szavakkal kezdik, hogy „gyújtáskapcsoló, kuplungtárcsa, grázerferibácsi, hardver”. Nem ez a baj. Az a baj, hogy nem értem! A saját gyerekemet! És a feleségem tolmácsol, mintha egy japán vagy norvég gyerekünk lenne. – Mit mond?! Az anyja tudja. Én nem. Nem értem a saját gyerekemet! Ugyanez van az unokámmal is. – Mit mond?! – kérdezem riadtan a menyemet. És mivel anya, mosolyogva tolmácsolja. Nem értettem. Esküszöm, hogy a gyerek nem mondott semmi értelmeset. Halandzsázott. „A menyem találja ki az egészet!” – gondolom gyanakodva. De nem. A mamák értik a gyereküket – mi, férfiak, csak ritkán. A mamák érzik, tudják, ismerik ennek a kis emberkének a nyelvét, járatosak a lelkükben – mi pedig alig tudjuk összerakni a nyálas kis szájukból kipattanó, buborékos betűket. Nem tudunk gyerekül. És ez még nem lenne baj. Az a baj, hogy a lányom felnőtt. Komoly, érett nő lett belőle. Színésznő! Szakmabeli. Művész, mint én! Kolléga! – de ha mond valamit, még mindig nem értem annyira, mint az anyja. Ha meg akarom tudni, hogy mi van a lelkében, meg kell kérdeznem az anyját. – Mit mond? És akkor a feleségem elmagyarázza azt, amit én nem láttam, nem éreztem, vagy nem értettem. Vagyis hiába telt el sok évtized, még mindig az anyja ismeri jobban a gyerekét! Ő tudja a titkos gondolatait, ő tudja megfejteni a hallgatását, a mosolyát, a duzzogását, ajkának biggyesztését, vagy azokat a félmondatokat, melyeknek különös jelentése van. És ezzel nem csak én vagyok így. A legtöbb férfitársam így van. Tisztelet a kivételnek. Gyakran tapasztalom, hogy nekünk, férfiaknak, kellene egy tolmács. Aki lefordítja nekünk, mi jár mások lelkében. Mik azok a titkos gondolatok, ki nem mondott érzések, meg nem fogalmazott félelmek, melyeket nem értünk. Miről hallgatnak? Nem tudjuk. De sajnos a baj még ennél is nagyobb. Én ugyanis nemcsak a gyerekemet, a feleségemet sem értem! Nem tudom, miért hallgat, és miről hallgat. És ha mond valamit, nem értem néha, hogy mi van a szavai mögött. Mire gondol, vajon? Sajnos már nem él az anyósom. Így aztán nincs senki, akitől megkérdezhetném: – Tessék mondani, mit mond a kedves lánya?! Pedig de jó lenne! Egy angyal, aki megfejtené, mi jár a fejében. Mit érez, mi az, amit némán közölni akar? És mi az, amit el akar rejteni? Még önmaga elől is. Amiről ő sem tud, talán.Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először is nem tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg. A szavakat érti, persze. A mondatokat is. Csak ami a szavak mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti. Csehov egy egész világot teremtett a színpadon ebből a „nem értjük egymást” -ból. Három órán keresztül beszélnek, beszélnek, beszélnek. De soha, senki, egyetlen egyszer sem mondja ki azt, amit valójában érez. A dramaturgia úgy hívja ezt, hogy „szövegalatti”. Amit igazán akarnak, nem mondják ki. Soha. Az ott lappang a szöveg alatt. Ott is marad. Szerelmes – és az időjárásról beszél. Szenved – és viccel. El akar menni – de marad. Apró, jelentéktelen kis dolgokról fecseg vagy filozofál, miközben az öngyilkosságra gondol. És főbe is lövi magát. De hogy erre készült, sosem mondta ki. Lehet, hogy nem is gondolta komolyan. Ott volt a pisztoly a fiókjában… Mi lenne, ha most?… puff!… És megbánta, de már nem lehet visszacsinálni. A „szövegalatti” az igazság világa, amelyről nem beszélünk, nem is tudunk, talán. És ez a lényeg! Mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást érzünk, mint amit a józan eszünkkel tudunk… És hogy ezek a  lelki rétegek szétcsúsznak bennünk, mint egy vulkán fölött a talaj, arról fogalmunk sincs. Ez nemcsak Csehovnál van így, hanem mindenhol. Magánéletben, sajtóban, tévében, politikában, társaságban. Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel, hallunk és az eszünkkel értünk – és van a „szövegalatti”, vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk. Vagy nem akarunk érteni! Ilyen is van. Hogy az ember lelki lustaságból, gyávaságból vagy érdekből nem óhajtja megérteni, amit a másik valóban üzen neki – inkább elhiszi a hazugságot. Nézem a tévét, a nemzeti ünnepeink lelkes szónokait, a politológust, a szakértőt, a mindig mindent pontosan értő hírmagyarázókat, a „vidám” műsorban tele szájjal röhögő szerencsétlen színészt (ott a pisztoly a lelki fiókjában), a „Vigyázz, adásban vagy! után hirtelen megjelenő hazug mosolyt, a szemek vidám álcsillogtatását, hallom a „természetes” és „őszinte” hangokat, és hirtelen felbukkan bennem ifjú apaságom döbbenetes élménye, amikor odafordultam a feleségemhez, és azt kérdeztem: – MIT MOND???!! És ez a jobbik eset. Mert itt még értem, és felfogom, hogy nem értek valakit. Hogy nem azt mondja, szegény, amit él. A baj ott van, amikor ezt már természetesnek veszem. Hogy ilyen az élet: hamiskártyázás. Hogy csakis a felszín van, önérdek, szerepjátszás, viselkedés, kölcsönös becsapás és önbecsapás. Itt ugyanis az a nagy veszély fenyeget, hogy a lelkünk valósága felhozhatatlan mélységbe süllyed. És élünk, és meghalunk – de már fogalmunk sincs, hogy miért. Igen, egy élet telhet el úgy, hogy a lelkünk mélyvalósága meg sem szólal. S ha véletlenül mégis – mert feltör, vagy gejzírként kirobban belőlünk valami igaz -, a másik nem hallja meg. Ez az állapot az, amikor semmi közünk sincs egymáshoz. Úgy hívják: szeretetlenség.

Müller Péter: Varázskő – Akármi történik, a kő megment téged… Alexandra Kiadó >>>

Müller Péter nem „olvasóknak”, hanem lelki társainak ír, akik tovább élik és szövik a gondolatait. Derűsen, bölcsen, élvezetesen mesél. Akik olvasták korábbi írásait, tudják, hogy mindegyik meséjében titkot rejt el. Olyan magot, mely fává növekedhet. Varázsszavakat tud, melyek élni segítenek. Méret: 130 x 195 mm 232 oldal Ára: 2.980,-Ft