A szakítás igazi oka

Rák napjegy, Rák aszcendens, Oroszlán-Holddal, Merkúrral, Marssal…. Tudtam: ő az a típus, aki csak azt fogadja el jónak, amit ő annak gondol. És ezt a „jót” mindenáron rá is akarja kényszeríteni azokra, akiket szeret. Próbáltam feltárni a személyiségének ezt az oldalát, és megértetni vele, hogy ha örökké a mártír szerepét játssza, akkor ezt az előadást a férje előbb-utóbb megunja és új „műsor” után néz. Olga kicsit csalódottan távozott. Egy hónap múlva megint jött. Sírva. Mert rosszabbodott a helyzet, pedig ő még inkább próbálta kitalálni a párja gondolatát is. Akkor már a férje adatait is elkértem.  Kiderült: a férfi Bak napjegyű,  Vízöntő aszcendenssel, Bak-Vénusszal, Oroszlán- Holddal. Vagyis szereti, ha csodálják, ha kiszolgálják. Persze mértékkel.  A saját akaratát, elképzeléseit nehezen adja fel, de megteszi a békesség kedvéért. Ám egy idő után elszakadhat a húr… Elmondtam Olgának, ha változtatna, ha meghallgatná a férje elképzeléseit és figyelembe venné a döntéseinél, még megmenthetné a kapcsolatát. Értetlenül nézett rám, aztán elviharzott. Mivel majd egy évig nem jelentkezett, azt hittem, minden rendben. Tévedtem. 2000 nyarán megint felkeresett. – Nem érdemes jónak lenni! A férfiak nem tudják értékelni a szerelmet, gondoskodást, odaadást. Őket csak a vérük hajtja! Kiderült, még télen, épp a karácsony előtti héten  otthagyta a férje. Őt, a mintaaszszonyt! Akit a barátnői azóta irigyeltek, amióta „kifogta” magának a párját. Az egyetemen Olga volt a társasági élet rugója, tisztelték az eszéért, éles nyelvéért, ráadásul a testét is mindennel megáldotta az ég, ami az eszményi nőhöz illik. Termete, alakja, mozgása, s főleg mélyvörös haja elbűvölte a férfiakat. – Nem mondom, hogy könnyen választottam párt magamnak – mondta, amikor a kezdeteket idézte. – Biztosra akartam menni, és ezt tetézte még nagyapám örökös intelme: „Lányom, ha egész életedre boldog akarsz lenni, arra is vigyázz, hogy ne legyen túl nagy vagyoni különbség a férjed és közted.” Ez az intelem később életelvemmé vált. Bár már alig vártam, hogy magamra öltsem az esküvői ruhát, szépen kivártam, amíg megismertem azt a férfit, aki méltó lett hozzám. Mindketten túl voltunk már a diplomán, amikor megismerkedtünk. Ő igazi férfiszépség és klinikai orvos, én tanár, akit jó nevű professzor vett maga mellé a tanszékre. Szerencsénkre mindketten viszonylag jól kerestünk, és mindkettőnknél megvolt – ráadásként – a családtól kapott anyagi háttér is. Megismerkedésünk első percétől érződött, hogy illünk egymáshoz. Boldogok voltunk. És nemcsak addig, amíg kettesben éltünk a budai hegyoldalon, hanem azután is, hogy megszületett a két gyönyörű gyerekünk. A karrierem szépen alakult, akárcsak a férjemé, aki rengeteg időt töltött a klinikán, nemcsak nappal, hanem gyakran éjjel is, de hát ilyen a sebészorvos élete. A  háztartás, a gyereknevelés gondja az én vállamat nyomta. Nem akarom sajnáltatni magam, mindig volt fizetett segítségem, de maga a puszta odafigyelés is sok gonddal, körültekintéssel, tervezéssel jár.  Bármennyi teendőm, megbízatásom volt, arra mindig kínosan ügyeltem, hogy a férjemet messzemenően megkíméljem a hétköznapoktól. Neki egyetlen dologra kellett csak figyelnie: a jó szakmai hírére, nevére. Otthagytam a kutatói állásomat, és otthon maradtam a gyerekekkel. Az ünnepek előtti sorbaállástól is megkíméltem, mert én vettem meg mindent. Még azt az ajándékot is, amit aztán ő adott nekem. És ez a hála! Itt hagyott a két gyerekkel! Amiatt a cafka miatt! Dühöngtem. Sírtam, ha magam voltam. Nem lehet igaz, hogy így elhagy, eldob bennünket a gyerekekkel együtt. Biztos, hogy visszajön – hajtogattam szinte eszelősen. Gondoltam, egy-két hét tombolás után visszatér hozzánk, a biztonságos fészekbe, gondoskodó segítségem árnyékába. A férjem erényeire alapoztam a várakozásomat, amit több mint bizonyosnak éreztem. De múltak a hónapok, és ő csak nem jött vissza!  Nem csak benne, magamban, az ítélőképességemben is csalódtam. Mivel – bizonyára a gyerekek miatt – a férjem nem tartott haragot, így az első rövid hallgatás után beszélhettem vele, előbb csak telefonon, majd személyesen is. Rákérdeztem: Miért? Annyit felelt: Ne bolygassuk! Ne hánytorgassunk fel semmit! Egyszer azonban elszólta magát. Érd be annyival, hogy nem egy tengelyen járt az eszünk. Sajnos, nem vagyunk egymáshoz valók. Ezt nem értettem. Úgy adtam magam a férjemnek, ahogy csak igazi nő teheti, akinek vér van az ereiben. Úgy éreztem, hasonlóan fogadta, elégedett volt velem, ha nem is mondta, de az elragadtatásából ezt éreztem. Mivel a férjemtől nem kaptam választ, hát a sógoromat kezdtem faggatni. A válasza elég meglepő volt. „Tudod, gyönyörűm, én egyetlen problémát láttam a ti tényleg irigylésre méltó, szép házasságotokban. Hogy te mindig mindenben, még az apróságokban is kizárólag magad döntöttél, amit az én kisöcsém valószínűleg elunt. Mert már nem gyerek…” Én csak a javát akartam! Feláldoztam érte a karrieremet. Olyan életet biztosítottam neki, hogy a munkáján, a hivatásán kívül az égvilágon semmi gondja nem volt. Ha volt gondok alól felmentett ember az országban, akkor ő igazán az volt. A klinikán kiélhette vezetői képességeit: szigorú rendet tartott, ő volt az úr az egész osztályon. De itthon halvány jelét sem mutatta, hogy főnök akar lenni. Na, az új barátnője nemhogy körülugrálná, de inkább ugráltatja. A közös barátoktól hallom, hogy az én Jánosom a tenyerén hordja, kíméli. Bevásárol, olykor főz is helyette, és még a cipőit is maga tisztítja…  A szóáradat után Olga nekem szegezte a kérdést: – Reménykedhetek még abban, hogy a párom visszajön hozzánk? Rá fog unni arra, hogy neki kell a tisztítóba szaladgálni, kutyát sétáltatni, esetleg majd gyereket fürdetni, pelenkát mosni is? Nem áltattam. A születési bolygói ugyanis azt támasztották alá, amit ő maga is elsorolt: hogy teljes erővel elnyomta a férjét. Nem vonta be a döntésekbe, még olyan kis ügyekben sem, hogy milyen alsónadrágot viseljen. Hiszen ő vásárolta a fehérneműjét, az ingét, a zsebkendőjét, a nyakkendőjét. Miközben mindenről gondoskodott, egy dolgot nem adott meg neki soha: hogy férfi legyen, családfő. Az új asszonytól ezt kapta meg. Végre teljes életet élhetett. Olgának tudomásul kellett vennie: a pokolhoz vezető utat ő maga kövezte ki „jó szándékával.