Szabadon döntünk a szívünk érzéseiről, vagy a sors programozza belénk őket? Mi irányítjuk a szerelmet, a vonzalmat, a kötődést – vagy azok irányítanak bennünket? Cikkünkben erre keressük a választ!
Mindannyian szeretnénk hinni abban, hogy mi vagyunk a sorsunk kizárólagos urai, irányítói. Hogy mi döntünk arról, kit engedünk közel magunkhoz, ki iránt lobbannak fel az érzelmeink, és mikor engedünk el valakit. A mindennapok logikája ezt diktálja: választunk, mérlegelünk, elhatározunk. Mégis, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, mindannyiunk életében voltak olyan pillanatok, amelyekre nincs racionális magyarázat. Amikor egy érzés egyszerűen rátört a szívünkre – nem kértük, nem terveztük, mégis elsöprő erővel uralma alá vont bennünket.
De vajon tényleg a bensőnk mélyéből fakadt mindez? Vagy lehetséges, hogy egy nálunk hatalmasabb erő gyújtotta lángra bennünk az érzést, hogy egy meghatározott útra tereljen minket?
A fellobbanó érzelmek titkos üzenete
A sors néha villámgyorsan írja át életünk forgatókönyvét. Egy pillantás, egy találkozás, egy kimondott szó, és mintha kicserélték volna bennünk a világot. Az, akit addig talán nem is ismertünk, hirtelen nélkülözhetetlenné válik, és minden más háttérbe szorul.
Ez az élmény gyakran nem hasonlítható a hétköznapi rokonszenvhez, inkább olyan, mintha valaki „felülről” belénk programozta volna az érzést. A sors, az univerzum, vagy nevezzük akárhogyan – mintha egy láthatatlan kéz gyújtotta volna be a szív mécsesét. Mi pedig engedelmesen követjük a fényt akkor is, ha az ész tiltakozik.
Spirituális értelemben ezek az érzések nem feltétlenül célok, hanem inkább eszközök- az univerzum így terel bennünket a fejlődés útjára. Egy hirtelen fellobbanó szerelem, megmagyarázhatatlan vonzalom gyakran olyan ajtót nyit ki, amelyen át életünk teljesen új fejezetébe vezetnek bennünket. Ez nem mindig a boldogság megtalálásáról szól, ugyanakkor mindig elkerülhetetlen tanítást hoz.
Amikor a szív elnémul
Ugyanez a titokzatos erő az, amely el is veheti tőlünk a csodás lánggal fellobbanó érzést. Biztosan mindannyian megtapasztaltuk, hogy valakiért tegnap még rajongtunk, ma pedig már közömbösen nézünk rá. Az érzések, amelyek mindennél többet jelentettek számunkra, egyszer csak megszűntek létezni. Nem fokozatosan halványodnak el, hanem hirtelen kioltódnak- mintha egy láthatatlan kéz lekapcsolta volna a szívünkben égő lámpát.
Az érzéseinket ilyen esetben próbáljuk ugyan racionálisan megmagyarázni, sokszor azonban ezt nem sikerül kielégítően megtennünk- és esetleg arra jutunk, talán ez nem is a mi érzelmi döntésünk volt. Talán mindez azért történik, mert a kapcsolat elérte célját: beteljesítette a küldetését a lelkünk útján. Amit meg kellett tanulnunk általa, azt megfejlődtük, és az univerzum egyszerűen továbblendít bennünket az utunkon. A szív mágneses ereje már nem köt minket, a „ ragasztó” egyszerűen elenged.
Szabad akarat – vagy sorsszerű irányítás?
Ez a jelenség egy nagyobb kérdést vet fel: vajon mi irányítjuk az érzelmeinket, vagy az érzelmeink irányítanak minket?
Nagyon nehéz minderre pontos választ adni, hiszen ez egy igen összetett kérdés. A szabad akaratunk elméletileg dönthet abban, hogyan reagálunk az érzéseinkre: engedünk-e nekik, követjük-e a hívásukat, vagy éppen ellenállást tanúsítunk. De abban, hogy mikor és ki iránt lobbannak lángra, sokszor nem mi vagyunk felelősek- ott minden bizonnyal egy nálunk magasabb rendű erő működik.
Olyan ez, mint amikor a szél hirtelen kifeszíti a vitorlát- a hajót ugyan mi magunk kormányozhatjuk, de hogy mikor és merről fúj a szél, azt nem mi döntjük el.
Az érzelmek, mint útjelzők
Lehet, hogy az érzéseink valójában nem is a „mieink”. Sokkal inkább jelzések – iránytűk, melyeket a sors helyez el a szívünkben. Nem azért kapjuk, hogy mindenáron uraljuk és birtokoljuk őket, hanem hogy elinduljunk általuk a nekünk szánt úton.
Ha így tekintünk érzelmeinkre, felszabadulunk a görcsös kontrollvágy alól. Nem kell mindenáron megértenünk, miért lobban fel vagy alszik ki bennünk egy bizonyos láng. Elég elfogadnunk, hogy a szívünk olykor nem a mi elménk ritmusára dobban – hanem egy nálunk nagyobb erő ütemére.
Talán éppen ez vezet a legnagyobb békéhez és megnyugváshoz: engedni, hogy a szívünk vezessen bennünket akkor is, ha felsőbb erőknek engedelmeskedünk ezáltal.
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
