Élve eltemetve

A nyugatiak számára majdnem elképzelhetetlennek tűnik, hogy vannak emberek, akik – az autonóm testfunkciók érthetetlen módon való kiiktatásával – szándékosan tetszhalotti állapotba tudnak kerülni, és órákon, napokon, sőt – egyes beszámolók szerint – akár éveken át is eltemetve tudnak maradni, majd élve megjelennek ismét. Mégis, szavahihető szemtanúk szerint évszázadok óta beszámolnak ilyen hihetetlen mutatványokról, amelyeket indiai fakírok és jógik hajtanak végre. Miért vesznek részt az önkínzásnak ebben a különös formájában?

Teljes kontroll  – a föld alatt

A jógi olyan fegyelmet fejleszt ki, amivel minimalizálni tudja a külső és belső zavaró tényezőket, és amivel el tudja érni a tudat magasabb fokát. Az indiai fakír arra használja ezt a fegyelmet, hogy kontrollálja a testét, nem pedig arra, hogy valamiféle ködös samadhiba, vagyis extázisba essen. Az élve eltemetés révén demonstrálja, hogy ellenőrizni tudja a testét és lelkét. Andrija Puharich író és kutató szerint a fakír sohasem veszíti el az eszméletét a szó valódi értelmében, ugyanis az egyik célja az, hogy teljesen uraljon négy állapotot: az ébrenlétet, az alvást, az álmodást és a kataleptikus „tetszhalál” kikapcsolását, ami egy fakír esetében gyakran öngerjesztő folyamat. Az eltemettetés alatt nem veszíti el az eszméletét, hanem mély meditációba merül.  Már a feledés homályába merült, hogy pontosan miért és honnan ered ez a gyakorlat, de James Braid orvos biztos abban, hogy ókori eredetű. A transzról és az emberi hibernációról című könyvében idéz egy részletet az indiai vallásról szóló Dabistan című perzsa klasszikus műből: „Elterjedt szokás a jógik között, hogy eltemettetik magukat, amikor betegség lesz úrrá rajtuk.” Ez azt sugallja, hogy az élve eltemettetés eredete a betegségekkel hozható összefüggésbe, és azzal, hogy a technikát azon túlélők adták tovább, akik minden bizonnyal arról számoltak be, hogy az elszigeteltség ezen különös formája meggyógyította őket vagy felerősítette extázisukat.

Japánban létezett az önmumifikáció különös kultusza is, amiről Carmen Blacker ír „A katalpa-meghajlás” c. könyvében. Eszerint, némely buddhisták arra tesznek esküt, hogy böjtölnek – akár 4000 napon át is -, ami rendkívül szigorú diétával kezdődik, majd a teljes böjtig jut el. A cél: a halál. Ennek az érdekes és mára kihalt csoportnak legalább két tagjáról tudjuk, hogy élve kerültek a sírjukba. A dél-afrikai Pretoria News 1874-es egyik száma szerint egy togoi varázsló, Togbui Siza Aziza három órát töltött eltemetve egy közönséges koporsóban, Accrában. Kőlapok borították a koporsót, aztán egy réteg habarcs következett, végül újabb kőlapok. Két óra elteltével a tömeg megijedt, és Azizával együtt könyörgött, akinek fojtott hangja még ekkor is halkan hallható volt. Végül megremegett a föld és Aziza áttört a habarcson, könnyedén félresöpörve a kőlapokat. A koporsót azonban beszögezve találták. Érdekes, hogy Aziza, aki ezt követően az afrikai varázslatokat bemutató csoporttal, Afrika Azzeuval turnézott, azt mondta, különös képességeit – nevezetesen azt, hogy meggyógyítja a betegeket, megérti az állatok nyelvét és érzéketlen marad mindenféle fájdalomra – azalatt szerezte, amíg a föld alatt volt eltemetve.

A tó mélyén üldögélve

A tetszhalotti állapotról szóló, Afrikából érkezett más beszámolókból említést érdemelnek a „vízrejárók”, akikre először a brit-kameruni Calabarban állomásozó brit megbízott, N. H. Cleverley hívta fel Ivan Sanderson figyelmét 1932-ben. Egy magas rangú tiszt és a Helyi Bozótrendőrség egyik őrmesterének társaságában ment az Ibibio törzs területének néhány falujába, hogy kivizsgálják, miért nem  hajlandók adót fizetni ezek a falvak. A falubelieket sehol sem találták a mocsárból kiemelkedő szigeteken. A helybéli őrmester egyszer csak ledobta egyenruháját és „lebukott”, ily módon téve egy rendkívül érdekes felfedezést. Egy 1,8 méter magas  szikláról lenézve az őrmester látta, hogy „az egész falu (több, mint száz ember, férfiak, nők és gyerekek, nyitott kosarakban lévő háziállataikkal együtt, amelyek mintha aludtak volna) háttal a sziklának, mozdulatlanul ül a tó fenekén.” A rémülettől reszkető őrmester látványa – és a sikertelen kísérlet, hogy „felélesszék” a falut a 2,4 méter mély vízben túl sok volt az európai hivatalnoknak, és visszarohant Calabarba. Jelentését megvizsgálták felettesei, akik már régóta tartózkodtak ott, és jól ismerték a körzet furcsa praktikáit. Elindítottak egy második, sokkal tapasztaltabb csapatot. Mire megérkeztek, a faluban normális kerékvágásban folyt az élet, és az őrmester be tudta szedni az adót. Cleverley biztosította Sandersont arról, hogy a történet nem „mese” az esetet feljegyezték a calabari bíróságon. Ennek a történetnek van némi köze a fakírok élve eltemettetéséhez. Az afrikai falu lakói maguk is képesek voltak spontán módon felfüggeszteni életfunkcióikat, vagy pedig egy sámán szolgálatára bízták magukat, aki jártas volt a hipnózishoz hasonló technikában.

Készült feljegyzés azonban egy olyan jógiról, aki a The Lancet című lap az évi egyik cikke szerint – amely dr. R. J. Vakil tollából származik – 1950. február 15-én, saját akaratából egy ehhez nagyon hasonló „mutatványt” hajtott végre. Nagy tömeg előtt és dr. Vakil felügyeletével egy sovány, középkorú sadhu, Shri Ramdasji 56 órán át volt a föld alatt egy lepecsételt dobozban. Az 1,5 m x 2,4 m-es kamra és szigetelése  is betonból készült, és hatalmas szögekkel volt lezárva. 56 óra múltán egy lyukat fúrtak a tetejébe, amin keresztül egy tűzoltó segítségével 6400 liter vizet juttattak a betonkoporsóba, majd betonnal tömték be a lyukat. Majdnem 7 órával később feltörték a betonkoporsót. A sadhu életben volt. Forrás és képek: Megmagyarázhatatlan (az Akkord Kiadó engedélyével)