Tényleg létezik reinkarnáció?

A halál sajnos mindannyiunk számára megadatik. Hogy mi történik velünk azután? A keresztények szerint a tisztítótűzbe, majd a mennyországba, rossz esetben a pokolba kerülünk. A materialisták gúnyosan ingatják a fejüket, szétrothadó testről, kukacokról, végleges pusztulásról beszélnek. A keleti vallások hívői viszont úgy tartják, lelkük újjászületik egy másik testben. Egyesek szerint növényben, állatban is újraszülethetünk, mások viszont ennyire azért nem „fanatikusak”, és kizárólag arról mernek ábrándozni, hogy haláluk után ismét emberek lesznek. Az ember, amióta csak rádöbbent arra, hogy halandó, kézzel-lábbal küzd ez ellen, és mindenféle mesékkel igyekszik nyugtatgatni magát, hogy mégse hal meg igazán, legfeljebb átalakul – mondják a szkeptikusok. Sigmund Freud – a pszichoanalízis atyja – például úgy vélekedik, hogy mindenféle vallás, amely a túlvilági léttel kecsegtet, bizonyos „össznépi neurózis”. Én azok közé tartozom, akik (lelkük védelmére, neurózisból vagy sem) hiszem, hogy mint minden energia, az emberi lélek sem vész el, legfeljebb más megtestesülésben létezik tovább. Hogy reinkarnálódik-e vagy a mennybe jut, nos, fogalmam sincs. De nagyon szeretném megtudni. Manapság bárki elmehet egy szakemberhez, aki különböző módszerekkel olyan tudatállapotba juttatja, hogy képes legyen kalandozni a fantáziái – vagy előző életei – között. Azért említem a fantáziálást, mert nem igazán bizonyítható, hogy a hipnózisban lévő ember, aki különböző látomásairól számol be, valóban egy előző életében kóborolt, vagy csupán színes fantáziája, lelki állapota, vágyai-szorongásai képekbe tömörült halmazából szemezgetett.

Bárhonnan nézzük is, rábukkanunk

De ha lelkünk legmélyére nézünk, valami mégis azt súgja, muszáj, hogy legyen valami a halál után (helyett). Muszáj, hogy folytatódjon, ne érjen véget, kezdődjön újra, még ha pocsék is volt az egész, és soha nem vehettük meg magunknak azt a helyes kis tévés, jacuzzis fürdőkádat, se a tűzpiros, nyitott Mercit.  Hiszen a végességet felfogni az ember számára épp oly lehetetlen, mint a végtelent. Miklósi István természetgyógyász, ezoterikus gondolkodó így ír a reinkarnációról: „Az összes világvallás tartalmazza a reinkarnáció tanát. A hinduizmus és buddhizmus nyíltan, a másik három világvallás pedig burkoltan, a misztikus iskoláiban, tehát a judaizmus a Kabbalában, az iszlám a szufizmusban. A kereszténységen belül talán a Templomos Lovagrend volt a legismertebb titkos társaság, mely magáénak vallotta az újjászületések tanát. A keresztény egyház a második konstantinápolyi zsinaton 553-ban hozott rendelettel dekanonizálta a reinkarnációra vonatkozó részeket, de a Biblia szakértői mind az Ó-, mind az Újszövetségben találnak erre vonatkozó utalásokat, összesen mintegy két tucatnyit. A legismertebb közülük, amikor Jézus Keresztelő Szent Jánost Illés prófétával azonosítja. Felmerülhet a kérdés, hogyan lehetséges, hogy ebben a témában ennyire nagy az egyetértés a világvallások között, még ha az ötből három nem is akarja a széles tömegek „orrára kötni” a dolgot?”

A gyerek még emlékezhet

Neves tudósok és pszichiáterek, akik éveket szántak a reinkarnáció lehetőségének kutatására, szolgáltattak már megdöbbentő esetleírásokat, de cáfolhatatlan bizonyítéknak, azt hiszem, ezek sem voltak nevezhetők. Ian Stevenson amerikai pszichiáter például negyven éven át kutatott a témában. Több ezer gyerek előző életéről szóló beszámolóját gyűjtötte össze. Azért gyerekekét, mert állítólag a kisgyerekek, akik még nincsenek „megfertőzve” a felnőttek által elfogadott „fizikai valóság” kizárólagosságának tézisével, gyakran mesélnek fura történeteket, amelyek látszólag mesének, csacsogásnak, álomnak tűnnek a nem kompetens szülő számára. Igen ám, de ha szakavatott fül hallgatja őket, kiderül, hogy ezek a gyerekek olyan helyekről, családtagokról számolnak be, amelyeket és akiket ebben az életükben nem ismerhettek. Stevenson olyan esetet is említ, amikor – a gyereket a beszámolói helyszínére utaztatva – előző életbeli családtagjait is helyesen ismerte fel. Egy nyugati szakfolyóirat szerint világképünket átformáló kutatásaiért Stevensont úgy fogják számon tartani, mint a huszonegyedik századi Galileit.

Test megy, tudat marad…?

Ha feltesszük, hogy a reinkarnáció valóság, több kérdés is megfordul a fejünkben. Például az, hogy megmarad-e épp ilyennek a lelkünk. De vajon mi a lélek? Beszélünk lélek, szellem, tudat hármas egységéről. Ha ezek tényleg egységben vannak, akkor egyik a másik nélkül nem létezhet. Vagyis a lelkünk mindig is a tudatunk és szellemünk függvénye, és fordítva? Ha igen, vajon állandó lehet-e a lelkünk, bármilyen testbe is születünk bele? Nem hiszem. Hiszen a tudatunk egyazon életen belül is folyton változik, érik, fejlődik, módosul… És mi van a testünkkel? Mi van, ha nem kislányként vagy kisfiúként sírunk fel következő életünkben, hanem kölyökkutyaként, légyként, bociként… Csodálkozni fogsz, de már olyan terápiás módszerek is vannak, amikor szándékosan valamilyen primitív tudatállapotba viszik vissza a pácienst, például kőzet, növény, vagy állat állapotába. Hát, nem tudom, engem nem győznek meg az ilyen kísérletek. Azonnal felmerülne bennem, hogy a terapeuta a páciens „hasába beszéli a gyereket”, vagyis hipnózisban akaratlanul is befolyásolja, irányítja a képzeletét, és ezért számolhat be szegény illető arról, hogy határozottan érezte, ahogy kagylókkal teleragasztott, omladozó sziklabordáját évezredeken át nyaldosta a sósan maró tenger… De akkor mire jó ez az egész? Pszichológusok és pszichiáterek hada alkalmazza mégis a regressziós hipnózist, mint terápiát. Miért? Mert vannak olyan esetek, amikor bármilyen módszerrel keresik is a páciens problémájának gyökerét, nem járnak sikerrel. Vegyünk például egy harmincas nőt, aki retteg a víztől. A terapeuta beszélteti a gyerekkoráról, mindenféle traumákra próbál rábukkanni, feltételezi, hogy elfojtva ott lappang szegény Sellőnkben egy fuldoklós élmény, de nem. A páciens egész életét (teszem azt) a sivatagban töltötte, vizet csak hordóban vagy pohárban látott, és ha a szüleit is megkérdeznénk, volt-e kislánykorában valami afférja a vízzel, csak ingatnák a fejüket. Ekkor aztán felmerülhet, hogy a víziszonyos Sellő nem ebben az életében szerezte rémisztő emlékét, hanem valamelyik előzőben. És máris jöhet a regressziós hipnózis. A terapeuta megkéri a pácienst (mindezt persze hipnózisban), hogy menjen vissza egészen odáig, amikor rossz emléke volt a vízzel kapcsolatban. És lám, a mi kis Sellőnk beszámol arról, hogy felszolgáló volt a Titanicon, és neki már nem jutott mentőcsónak… Ez persze csak vicc, de a lényegen nem változtat. A regressziós hipnózist azért alkalmazzák – mint módszert – a lélektanban, hogy segítségével megtalálják a jelen szindróma múltban gyökerező okát, kiváltóját, majd ismerve azt, kezelni tudják.

Folytatjuk! Forrás: www.regresszio.hu www.kutatokozpont.hu