Özönvíz-mítoszok

Az európai népek kultúrája, mondavilága a kereszténység égisze alatt tudott később egyetlen hagyománnyá egyesülni. Az özönvíz-legenda alapja a zsidó-keresztény kultúrkör számára elsősorban a Biblia. Noé története az egyik „legpopulárisabb” ószövetségi história: a nyugati ember tudásába általában viszonylag korán beépül. A Biblia kronológiája szerint az Özönvíz Kr. e. 2370-ben kezdődött. A bibliakritikusok véleménye szerint a Genezisben elbeszélt bárka történet két egymástól független elbeszélésen alapszik és a mai ismert verzió végleges formája csak a Kr.előtti 5. században alakult ki. Az Úristen negyven napig tartó esőzést bocsát a Földre, hogy a bűnös emberi fajt eltörölje a színéről. Egyedül az igaz életű Noé és családja kap lehetőséget a menekülésre: bárkájában az állatokkal túléli a világ pusztulását, és a születő új világ égisze alatt újabb szövetséget köt az Úrral, ennek jelképe a szivárvány. Az özönvízzel pusztulás járt ugyan, egyben azonban megtisztította a világot annak szennyétől, újjászületést, megújhodást hozott. Ennek a legendának a világ legkülönbözőbb pontjain megtaláljuk a nyomait. A Gilgames-eposz, amely a sumér, majd az arra épülő akkád kultúra lenyomata, ugyancsak tartalmaz egy, a Noé és a bárka történetéhez meglehetősen hasonlót. A térség népeinek mondái között ugyanúgy jelen van az özönvíz-mítosz, ahogyan távoli, tengerentúli népek hagyományaiban, mondhatni, egyetemes része a világ kultúrtörténetének. Az olyan legendákat is ide kapcsolhatjuk, amelyek a tenger alá süllyedt egykor virágzó kultúráról, Atlantiszról szólnak. Az efféle népszerű történetek mindig is foglalkoztatták az ember fantáziáját. Az özönvíz legenda kapcsán olyan elméletek is napvilágot láttak, miszerint a Fekete-tenger térségének legendái (ne feledjük, Noé bárkája nem máshol, mint az Araráton kötött ki végül) akár közös történeti gyökerekre is visszavezethetőek. Azaz a Fekete-tenger tulajdonképpen nem más, mint az egykori szárazföldre évezredekkel ezelőtt beáramló Földközi-tenger vize. Egyébként a világ számos, egymástól távol eső pontján felbukkanó legendák földrajzi távolsága mintegy bizonyíték is arra, hogy az emberiség képi gondolkodása, szimbólumrendszere mindenütt hasonló struktúrákra épül. És feltehetően számtalan valódi kisebb-nagyobb özönvíz adta a történeti alapot.

Keresztelés

A keresztelés rituáléja ugyancsak a megtisztulást szimbolizálja. A szakrális olvasat mögött legtöbbször valószínűsíthető annak profán, mindennapi gyökere. Ha olyan egyszerű, mindennapi képre gondolunk, mint a vízben megfürdő, abban megtisztuló ember, vagy ugyanígy a használati tárgyak, egyebek vízzel történő tisztítása, vélhetőleg a szimbólumok hétköznapi alapjaira bukkanunk. A test megtisztításához is kézenfekvően tapadhatott később a lélek tisztulása. Emellett a vízbe újra alámerülő ember mítosza ugyancsak világszerte él: az idővel „használódó” vétkező, eredeti tisztaságát elveszítő ember visszatér születése bölcsőjéhez a megtisztulásért. Előfordul, hogy vízi szörnyeket is le kell győznie (például Krisztusnak is), amelyek az emberiség vétkeit szimbolizálják. Az alámerülő más lelki üdvéért is áldozatot hozhat: Krisztus cselekedetei az egész emberiséget megválthatják bűneitől. A keresztelés, a vízbe való alámerülés a megtisztult közösséghez való csatlakozás, az egyén önálló áldozata. A víz-szimbólum bemutatása természetesen nem merül ki a felhozott példákkal: meglehetősen szerteágazó és jelentésekben gazdag rendszerről van szó, amely az idők folyamán egyre terebélyesedett, és új tartalmakkal gazdagodott. A világirodalomban, a művészetben számtalan utalást találhatunk, amely az említettekhez hasonló, vagy azoktól teljesen eltérő értelmezésben használja a víz-szimbólumot, ezeket mindenképpen érdemes annak egyetemes jelentéstartalma mellett önálló értelmezésében is megközelíteni.