Az életet gyakran játéknak nevezzük, hiszen van benne könnyedség, folyamatos változás és újrakezdés. Az élet egy „társasjáték”, amelyben hibázunk, tanulunk, és közben egyre inkább önmagunkká válhatunk. Ha azonban túlteng a feszültség, akkor már inkább játszmához válik hasonlatossá.
A játék egyik legfontosabb eleme, hogy kapcsolódás születik benne: az öröm, az izgalom – és az a finom feszültség – észrevétlenül összehoz minket másokkal. A játszma azt is jelenti, hogy éppen az önfeledtség és a bizalom vész el.
Miért mondjuk, hogy az élet játék?
Nem véletlenül használjuk ma is ezt a metaforikus képet, hiszen William Shakespeare már évszázadokkal ezelőtt úgy fogalmazott:
„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.”
Vagyis szerepekben mozgunk, számtalan különböző élethelyzeten megyünk keresztül, újra meg újra más „jelenetekben” találva magunkat.

Friedrich Nietzsche filozófus szerint az egyik legmagasabb szintű emberi állapot a játékosság: amikor nem kapaszkodunk görcsösen semmibe, hanem képesek vagyunk könnyedén jelen lenni és teremteni.
A keleti gondolkodás pedig még ennél is tovább megy: a hindu filozófiában a „Lila”, vagyis az „Isteni játék” azt mondja ki, hogy az élet nem egy harc, hanem egy folyamatos, fejlődést hozó kibontakozás.
Talán ezért is érezzük ösztönösen, hogy az élet valóban egy játék, amelyben a belső gyermekünk sosem nő fel igazán.
Legtöbbször ezért olyan nehéz észrevenni, amikor egy párkapcsolati dinamikában az egész játék kezd átalakulni egy egészen más irányba, ami először csak feszegeti, majd lassan át is lépi a határainkat: a játékból játszma lesz.
Mi a különbség a játék és a játszma között?
Először csak azt veszed észre, hogy már nem ugyanúgy vagy jelen: nem csak érzed a másikat, hanem folyamatosan figyeled is. Nem csupán kapcsolódsz, hanem állandóan mérlegelsz. Mit, mikor mondj vagy tegyél, mennyit mutass meg magadból?
A játék pont egy olyan terep, ahol a lélek nem fél megmutatni önmagát, és ki meri fejezni az érzelmeit, örömét és bánatát egyaránt. A játszma pedig éppen ott kezdődik, ahol már nem a kapcsolódás, hanem a kontroll és a számítás válik fontossá.
Amikor az ego átveszi az irányítást
A játszmák mögött szinte mindig ugyanaz a csendes félelem húzódik meg: „Mi történik, ha valóban kendőzetlenül megmutatom önmagamat? Vagy mi lesz, ha én lépek először, és kimondom, amit érzek?”
Ilyenkor megszületnek azok az alig észrevehető stratégiai minták, amelyek lassan eltávolítanak minket a valódi kapcsolódás lehetőségétől.
Visszahúzódunk és kivárunk, csak félig mondunk ki mindent – mert attól félünk, hogy az érzés nem talál viszonzásra és alulmaradunk. Túl fontossá válik a „társasjáték” kimenetele, és élet-halál kérdés lesz, nyerünk-e vagy veszítünk.
A párkapcsolatok rejtett játszmái
Sok kapcsolat nem azért fárad el, mert nincs bennük elegendő érzelmi tartalom, hanem mert a felek nem ugyanabban az érzelmi minőségben vannak jelen.
Az egyik nyitna és kapcsolódna, a másik fél visszafogja magát és inkább kivár. Közben a feszültség egy láthatatlan falat épít közéjük, melyet szívük szerint talán mindketten szívesen lebontanának- csak a kialakuló dinamika miatt erre egyre kevésbé képesek.
A játszmák általában nem tudatosak, régi mintákból, korábbi sérülésekből születnek. De attól még ugyanúgy hatnak ,és sokszor pont ott rombolnak intenzíven, ahol a legnagyobb esély lenne az igazi kapcsolódásra.
Előbb-utóbb eljön az a pont, amikor már nem lehet szépíteni a helyzetet: mikor ráeszmélünk, hogy itt már nem kapcsolódás történik, hanem az energia elvétele.
Amikor a másik nem azért marad, mert szeret bennünket, hanem mert szüksége van ránk – elsősorban az érzésre, amit ez a dinamika ad neki.
Figyelemre, állandó jelenlétre és saját fontosságának a megerősítésére.
De közben nem, vagy csak nagyon keveset ad vissza a törődésből és érzelmi energiából, ezt a különbséget pedig a lelkünk pontosan érzi – még akkor is, ha sokáig nem akarjuk kimondani.
A valódi fordulópont: amikor kilépünk a felismert játszmából
Egyszer csak eljön az a pont, amikor már nem akarjuk többé „jól csinálni”. Már nem érdekes, mi lenne a taktikus lépés, és nem akarunk többé szerepet játszani azért, hogy megtartsunk valakit.
És ott legtöbbször megszületik bennünk egy nagyon tiszta belső döntés: „Inkább leszek önazonos, mint látszólag sikeres egy olyan játszmában, ahol valójában soha nem is nyerhetek.”
Ez az a pillanat, ahol a lelkünk visszaveszi az irányítást a saját életünk felett. Mert az élet valóban játék, de sose hagyjuk, hogy játszmává váljon.
Az élet játék, mert kapcsolódást teremt, rugalmassá tesz és mozgásban tart. Segít, hogy általa jobban önmagunkká váljunk.
A játszma ezzel ellentétben nem segíti az életünket, hiszen a lelkünk nem nyerni akar, hanem teljes erejével jelen lenni a pillanatban.
A játszmák világa mindig bizonytalanságokkal teli, lélekpusztító, mert sosem zárulnak le igazán. Mindig hagynak egy kis reményt: egy félmondatot, a visszatérés esélyét – éppen annyit, hogy ne tudjunk belőle kilépni. De túl keveset adnak ahhoz, hogy valóban boldogok legyünk.
És egy idő után azt vesszük észre, hogy már nem önmagunk vagyunk. Többet gondolkodunk, mint amennyit érzünk, és többet várakozunk, mint amennyit az időnk megengedne.
A játszma nem egy pillanat alatt pusztítja el a lelkünket, hanem lassan veszi el biztonságérzetünket és a saját magunkba vetett hitünket. Elbizonytalanít az érzéseinkben, és észrevétlenül elkezdi leépíteni azt a belső ragyogást, ami az igazi kapcsolódásból születhetne.
Az élet játék, és bár a lapokat nekünk osztják, hogy mit hozunk ki belőlük, az már csak rajtunk múlik: játszunk vagy játszmázunk?
Ezek is érdekelhetnek

