A depresszió vonzza a bűnözőket

Az is igaz, hogy a vidámakra jobban odafigyel a környezetük is, míg a morózus, sopánkodó, magát sajnáló, sajnáltató, elkeseredett embertől menekülnek a többiek. Egy idő után ezért sodródhat a „csapat” szélére, ahol préda lesz belőle. Teréz kis híján nemi erőszak, s talán gyilkosság áldozata lett 1977. június 12-én. – A dátum egyébként a mágikus 12-es, ami a végzet száma – jegyzi meg, az elmúlt negyedszázad tudásanyagát összegezve. Akkor azonban erről még semmit sem tudtam, csak végtelenül magányosan és depressziósan bolyongtam a város határában. Korábban is sejtettem, hogy a szerelmem biszexuális, de elhessegettem magamtól a gondolatot. De aztán felülkerekedett benne homoszexuális énje. Ezt egy nőnek nehéz megemészteni. Kínoztam magam, kerestem azokat a helyeket, ahol sok boldog órát töltöttünk együtt. Rezgett a levegő a negyvenfokos hőségben, még a madarak se daloltak. Egy kis tó partján az ingoványosban firkálgattam a naplómba: nem bánnám, ha rám találna a végzet. Két egyenruhás alak közeledett az orosz laktanya felől. Lassan kivehetővé vált a rangjelzésük, s hogy az egyik szőke, kék szemű, a másik barna, mongoloid. Nagyon szép, derékig érő hajú, 22 éves nő voltam abban az időben, akiből sugárzott a védtelenség. Ijedten néztem körbe, sehol egy lélek, csak a szennyvíztelep környékén láttam valami mozgást. Sietve indultam arra, állandóan hátranézegetve. Éreztem, hogy valami szörnyűség készülődik. A füzesnél a semmiből tűnt fel a két orosz, megragadtak, és úgy meredtek rám, mint kígyó az egérre. Valahogy kitéptem magam a kezükből, és a derítőig rohantam. Üldözőim beszorítottak a fekáliás medencékhez, a szőke a homlokomhoz nyomta a revolverét. Biztosan éreztem: nekem annyi. Vonyítani kezdtem. Nem tudom, honnan tört elő, de rettenetesen magas fejhangon vonyítani kezdtem. Későbbi vizsgálódásaim során döbbentem rá: a szülő nők sikolyát hallattam. A férfiak megdermedtek, aztán sarkon fordultak és elrohantak. Belőlem minden erő elszállt. Ólomkatonaként lépegettem a város felé. Lelőhettek, megbecsteleníthettek volna, a kutya nem látja. Mégis otthagytak. Miért? Mi történt velük, mi történt velem? A magyarázat keresése közben sokszor tévedtem vakvágányra. Megtépázott pszichém csak akkor nyugodott meg, amikor a viktimológia segítségével kielégítő válaszra leltem. Rájöttem, hogy örök vesztes, született áldozat nem létezik. Ám a lelki mélypontra kerülők, a bajtól rettegők magukhoz vonzzák félelmük tárgyát. Ez esett meg a családommal is. Édesanyám halála mindnyájunkat letaglózott, görcsösen kapaszkodtunk az utána maradt kedves tárgyakba. Az elvesztésüktől rettegve dédelgettük, óvtuk ezeket a század eleji holmikat. Aztán 1996. március 6-án délután mindet elvitték. Nem a tetszetős, módos szomszéd házba törtek be, hanem a mi szegényes otthonunkba. Nem a műszaki cikkeket lopták el, hanem étkészletet, tükröt, órát. Csupán rövid ideig nem tartózkodtunk a lakásban, ám az alatt odalett anyukám teljes hagyatéka. A szívem szakadt ki, de megértettem: a sors jelez, a múlton túl kell lépni.

Vérnyomok az ülésen

Kezdetben jól fejlett hatodik érzékét Isten csapásának tartotta Baga Teréz. Kétségbeesetten próbálta visszagyömöszölni tudatalattijába, sikertelenül. Végül megadta magát: önművelés útján sajátította el a számmisztika és a pszichografológia módszertanát, beleásta magát a viktimológia tudományába, és megírta (B. T. Mortimer álnéven) a Randevú a halál angyalával című pszicho-krimijét, amibe az addigi személyes tapasztalatait és tanulmányait mind-mind beleszőtte. S közben újabb és újabb adalékokat szerzett feltételezéséhez: mi szerint a rosszkedv, a negatív gondolatok, negatív történések vonzzák a rosszat. – Egy autószerelő pironkodva vallotta be: ő igazán nem hisz a paramarhaságokban, de az egyik autójába nem tudott beleülni. Formálgatta, többször átfestette, de elképesztően rossz érzés fogja el, ha vezeti. Egyik este vissza is fordult vele félútról. Gondoltam, kipróbálom, hátha rájövök, mi a baj. Beültem, és azt mondtam: ebben az autóban a hátsó ülésen egy éjszaka két ember is meghalt. A szerelő totálkárosan vett autójában tényleg voltak vérnyomok a huzat alatt, és a rendőrségi nyilvántartásból az is kiderült: a kocsi diszkóbaleset során lett totálkáros, és az utasai közül egy fiú meg egy lány már soha nem tért haza. – Azt a kocsit belengte valami, a kínai harcművészek úgy hívják, a halál levegője. Azt tanácsoltam a szerelőnek, ne használja, de ne is adja el. Ezt az autót nem szabad használni. Mert tele van negatív energiával, és csak bajt hoz arra, aki benne ül. – Az előző életek emléke általában rejtve marad az ember előtt. Nem jön fel a tudatába. Ezért is fogadják általában tamáskodva, hogyha azt hallja, hogy valaki azért válik áldozattá, mert előző életében hasonló bűnt követett el. De azért még az efféle karmán is lehet segíteni, ha idejében beavatkozunk, megelőzhetjük a nagy bajt. Egy magatartás-problémákkal küszködő tizenkét éves fiúval nem tudott bánni az anyja. Én valahogy mégis közös hullámhosszra kerültem a gyerekkel. Éreztem, hogy a pszichopátia és a pirománia felé vágtázik. (Ezt igazolandó egyik délután, pusztán kikapcsolódásként felgyújtotta az udvaromon a szénarakást…) Döbbenetes szörnyeket, támadó sárkányokat rajzolt. Hamar rájöttem, minden baj okozója az anya lehet. És valóban. Az elvált középkorú nő együtt aludt a fiával, s még mindig ő fürdette a kamaszt. Nem kizárt, hogy szexuálisan is molesztálta, miközben mindent elkövetett, hogy eltaszítsa magától. A fiú otthon is gyufázott, és komoly, az ütlegelésig fajuló konfliktusokba keveredett az anyjához kísértetiesen hasonló személyiségű két tanárnőjével. Az őrült szimbiózisból úgy menekült ki, hogy magához vette a nagyanyja. A józan asszony hűsítő fuvallatként hatott rá, „eloltotta” gyújtogató kedvét. Meggyőződésem, hogy ha nem sikerül kimenteni, ma pszichiátriai, de lehet, hogy kriminológiai eset. Így „csak” homoszexuális lett.