A hipochonderen semmi nevetnivaló nincs. Szörnyű félelem gyötri, és a környezete sem veszi komolyan. De semmi esetre sem őrültek: sokan közülük a depresszió egyik fajtájától szenvednek.
– Hogy van a feleséged? – Jaj, ne is kérdezd! Allergiája van, meg anémiája, appenditisze és asztmája… – Szegény asszony. Ennyi bajt! – Ez még semmi! Nemsokára amit nemsokára bizonyosan bazedow kórja lesz, amit majd bronchitis követ… – Honnan tudod? – Hát onnan, hogy nemrég vásárolt egy új orvosi szótárt és tegnapra végzett az A betűs szavakkal… De félre a tréfával, hiszen a viccbeli asszony tényleg beteg. Igaz, nem nyolc-tíz baj kínozza, csupán egy, de az nagyon. Ennek a betegségnek a neve: hipochondria, magyarul képzelt betegség, amit szorongás, indokolatlan félelem táplál. A reggeli órák tele vannak ijedelemmel. A beteg reggel fürdőszobai tükörbe nézve felfedezni véli magán a krónikus vesebajra jellemző sápadtságot, a fénytelen, ritkás haján végigsimítva súlyos anyagcsere rendellenességre gyanakszik. A fülcimpáit vizsgálgatva úgy véli, olyan fakóak azok, hogy bizonyosan vérszegénységre utalnak. S rémülten azon töpreng, vajon mije bírja tovább: a gyenge szíve vagy az összezsugorodott mája? Az efféle félelem legalább olyan keserves, fájdalmas lehet, mint a legsúlyosabb betegség.
Minden 8. ember érintett
Természetes emberi vonás az önféltés, az önvédelem. De ha ez a védekező törekvés olyan méllyé és erőssé válik, hogy az ember már semmi másra nem tud gondolni, csak az őt fenyegető bajokra, akkor a természetes önféltésből beteges képzelgés lesz. Napjainkban minden nyolcadik ember képzelt beteg. Hipochondriáról akkor beszélünk, ha a beteg a panaszait túlértékeli, azt a valóságosnál súlyosabbnak tünteti fel, és néha gyógyíthatatlan vagy halálos kórt tételez fel mögöttük. A hipochonderek egyik csoportja úgy kerüli az orvosokat, mint az ördög a szenteltvizet. Inkább feltűnés nélkül szenvednek. Megismerni őket a fürdőben, amint nagy mennyiségű, természetes gyógyhatású szerrel kezeltetik magukat. A másik csoport viszont az orvosi rendelőkben tölti fél életét. Egyik orvostól a másikhoz megy a panaszaival, és folytonosan vizsgálatokra jár. A negatív leletek ellenére is fél a ráktól, a szívbajtól, a nemi betegségtől. Állandóan elemzi vélt vagy valós panaszát, végső fokon pedig úgy érzi, hogy romlott az állapota. S ha az orvosnak netán mégis sikerülne lebeszélni az egyik betegségről, rövidesen újabbal jelentkezik. Ezzel aztán azt éri el, hogy idővel tényleg betegnek, súlyos pszichoszomatikus esetként könyvelik el. Az orvosok nem igazán szeretik ezeket a „szakértő betegeket”, akik az orvosi könyvek és folyóiratok rendszeres olvasásával meglepő tünetfelismerő képességre tesznek szert. A képzelt beteget nem lehet azzal meggyógyítani, ha azt hajtogatják neki, hogy nyugodjon meg, az ég világon semmi baja nincs, makk egészséges. Ettől ugyanis még rosszabbul lesz, és gyorsan valami új betegség vesz rajta erőt. A jó szemű orvos felismeri a panaszok lelki hátterét, aztán már a beteg személyiségére koncentrál. Eleinte nehezen vergődnek zöld ágra, mert a beteg a szívbajáról akar beszélni, ő pedig inkább az emberi kapcsolataiban felmerülő problémákról vagy nyomasztó gyermekkori élményeiről kérdez.
Sokszor úgy érzem, hogy körül vagyok véve hipochonderekkel. Mindenki amolyan „nyolcadik”. Egyik ismerősöm az orvosságok mellé csomagolt tájékoztatón pánikba esve tanulmányozza a kockázatokat és mellékhatásokat, rémülten fedezi fel a csomagolt élelmiszereken a tartósító-szereket és az étrendjét a táplálékok vitamin- és ásványianyag tartalma szerint állítja össze, és orvosságként fogyasztja. Ha sétálni megy, pulzusszámlálót visz magával. Közben már ki tudja hányadik pszichoanalízisét kezdi. Mindenesetre, még egyik sem segített rajta. Még annyit sem, hogy könnyebben vegye a dolgokat. A szomszédom is állítja, hogy minden szervét rosszindulatú daganat támadta meg, de az orvosok felelőtlenek és csak kísérleteznek vele, ahelyett, hogy megmondanák végre: halálos beteg.” Vannak időszakok, amikor engem is elfog a kétségbeesés, vajon nincs-e Alzheimer-kórom, mert az utóbbi időben mindig elhagyok valamit, vagy elfelejtem befizetni határidőre a telefonszámlát.
Kiből lesz hipochonder?
A leggyakrabban azok válnak hipochonderré, · akiket gyermekkorukban túlságosan elkényeztettek. A túlzottan védelmező, állandóan aggodalmaskodó anya az örökös félelmét annyira beletáplálja gyermekébe, hogy később már ő is örökké aggodalmaskodik az egészsége miatt, · akik valamilyen tartós betegségen estek át, sokat szenvedtek és felépülésük után sem váltak teljesen panaszmentessé, · a konfliktushelyzetek, a kudarcélmények sorozata is hipochondriához vezethet, de ez már a neurózis kategóriájába tartozik.
Nem csúfolni, gyógyítani kell!
A képzelt betegek az irodalomban is és az életben is kedvelt viccfigurák. Pedig nekik maguknak semmi nevetnivalójuk nincs. A halálfélelemnél nincs szörnyűbb dolog. A félelem páncélként veszi körül őket, amiből többé nem tudnak szabadulni. Még a negatív vizsgálati eredmények is legfeljebb azt a gondolatot ébresztik bennünk, hogy az orvosok sem tévedhetetlenek. És az ember ott ül újra, fojtogató pánikban. Még rosszabb, ha ilyen tétova félmondatokkal nyugtatgatják, hogy „Várjunk még?”, vagy „Nem látok semmi okot az aggodalomra?” – mindez úgy hangzik, mintha az orvos gúnyolódna. Az orvosoknak azonban ahhoz, hogy a képzelt betegeket kezelni tudják, előbb a hipochondriát kellene tanulmányozniuk. Ez azért lehetetlen, mert még nincsenek kutatási eredmények, melyek kimutatnák, hogy mi ennek az alattomos halálfélelemnek az oka. Rengeteg feltételezés van, a pszichológusok konfliktus-elhárításról, nárcisztikus személyiségzavarról, kora gyermekkori félelemből adódó neurózisról, valamint tudat alatti állandó figyelemigényről beszélnek. Mindenképpen szimbolikus segítségkiáltás, aminek nincs kézzelfogható oka.
Miért termel az agy pánikkeltő anyagot?
Moliére a Képzelt beteg című színművében halhatatlanná tette az önmagát és környezetélt szüntelenül újabb és újabb betegségek tüneteivel traktáló, egészségété állandan kétségbe vonó ember típusát. Pedig a 17. Századnak a mainál lényegesen fejletlenebb orvostudománya közel sem kínálta a betegségeknek azt a széles és változatos skáláját, mint napjainkban. Ahhoz azonban nyilván elegendőt, hogy bizonyos helyzetekben kialakuljon a félelem és aggodalmaskodás. Vannak ?alkalmi hipochonderek” is. Az utóbbi idők orvosi tapasztalatai szerint a makkegészséges (főleg férfiak) körében tapasztalható, hogy elegendő, ha egy kis lázzal járó hétköznapi betegség ágynak dönti őket, és már pánikba esnek, összeomlanak, a halálra készülnek. Mert váratlanul éri őket a szokatlan és kiszolgáltatott helyzet, és szinte megsértődnek, amiért cserbenhagyta őket jól kisportolt, erőteljes szervezetük. Mostanában az agykutatók alkotó elemeire szedik érzelmi életünket, és a régi gyanú bebizonyosodik: A hipochondria egyfajta depresszió, ami legrosszabb esetben antidepresszívákkal kezelhető. Ez veti fel a „közvetítő hipotézist”, mely szerint a hipochonderek agyi közvetítő (transzmitter) anyagai, melyek az érzelmeinket döntően befolyásolják, nincsenek egyensúlyban. Ennek oka lehet genetikai hajlam, vagy nyomasztó tapasztalatok, melyek megzavarták az összhangot. Nagyon leegyszerűsítve: Az agy vagy a pánikkeltőből termel túl sokat, vagy a pánik-gátló anyagból túl keveset. Ezért emelkedik a hipochondereknél a félelemszint túl magasra. A félelemnek azonban szüksége van valamilyen konkrét tárgyra, és ezt nevezik fóbiának. Ez a tárgy lehet szívbetegség, rák, vírusos fertőzés vagy környezeti ártalom. Van, akit többféle félelem is gyötör, és ezek váltakozva jelentkeznek. Nemcsak a ráktól lehet rettegni, hanem a főnöktől, a vizsgától, vagy attól, hogy metró kigyullad, esetleg attól, hogy elüt egy autó. Van, aki a repüléstől, a magasságtól, néha a jövőtől fél, és vagy az olyan helyzetektől, melyeket nem ő maga irányít.
Van rá gyógymód
– Egy hipochondert meggyógyítani hosszú és fáradságos vállalkozás – állítja Detlef Nutzinger professzor, a Bad Bramstedt-i, a félelembetegségekre specializálódott, pszichoszomatikai klinika vezetője. A terápia során a betegek megtanulják, hogyan legyenek úrrá pánikrohamaikon. Lazító gyakorlatok, mozgás, zenehallgatás egészítik ki a pszichoterapeuták kezelési gyakorlatát. A pácienseknek apránként el kell hinniük, hogy a testük teljesen ép és működőképes. – Sok hipochonder, az állítólagos betegsége miatt nem teszi ki magát a legcsekélyebb megerőltetésnek sem – tapasztalta Detlef Nutzinger. – Annyira kijöttek a gyakorlatból, hogy legkisebb erőfeszítés is újabb panaszokat okoz. Ez aztán számukra a betegség újabb bizonyítéka. Mindenesetre emögött jó hír rejlik minden „nyolcadik” ember számára: Semmi másra nincs szükségük, csak egy kis önbizalomra. A könnyebb esetek számára a mozgás a megfelelő, önállóan végezhető terápia. Tanulmányokkal bizonyított tény, hogy a kocogás segít a pánikrohamok elkerülésében. A súlyosabb esetekben pedig segíthetnek a gyógyszerek, mint pl. az antidepreszívák. Feltéve, hogy valaki nem akarja a továbbiakban is hetenként vizsgáltatni és kezeltetni magát, és hogy jelenleg éppen nem szenved legionárius betegségben, hólyagfibrózisban vagy ibolyán túli sugarak okozta bőrgyulladásban. Aki nem akarja alávetni magát a gyógyító tortúrának, az alighanem élvezi, hogy beteg, vagy egyszerűen azért van szüksége a ?betegség-állapotra”, hogy a környezete figyelmét, gondoskodását kierőszakolja. Az ilyen hipochonder is egészen sokáig élhet – főleg, ha rendszeres orvosi felügyelet alatt áll. Ez a cikk a Csók és Könny című magazinban jelent meg. További cikkeket, érdekes olvasnivalót és horoszkópot a lapban találsz. Keresd az újságárusoknál!
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
