„Nem maga a vereség kínoz, hanem a hozzáállásod a vereséghez” – Ez akár lehetne is a mottója azoknak, akik kimásztak már ebből a szenvedős életérzésből. Hihetetlen hány és hány emberen látom, ha ránézek, hogy önkínzó, önostorozó életet él. Az összeesküvés elméletekből most hoztam egy kis szösszenetet.
Képzelj el egy olyan hétvégi tréninget, ahol csupa olyan ember gyűlik össze, akiknek kényszerképzete, hogy a világ összeesküdött ellene.
„Képzeld mi történt, tegnap elromlott a gépem munka közben és ez volt az utolsó esélyem, hogy időben befejezzek egy melót. Biztosan a szolgáltató csinált valamit, mert már láttam előtte nap jeleket, hogy nem akarják, hogy sikerüljön.” – persze azt azért tudni kell, hogy az emberünknek 3 hete volt a munkára és utolsó 3 napban kezdett el vele dolgozni, de ez valahogy nem jut eszébe.
Izgalmas, hogy azok, akik vereségre ítélik magukat, azok valahogy ezt szépen meg is valósítják. Tulajdonképpen ők annyira sikeresek a sikertelenségben, hogy azt tanítani kellene. Ha rájönnének, hogy ők is SIKERESEK valamiben, azt hiszem borulna a rendszer. Természetesen az ilyesfajta erősségek csak nagyon kifacsarva értelmezhetők sikernek, de ha belegondolsz, akkor vannak nagyon profi lúzerek.
Időnként bevallom én is éreztem úgy, hogy szerencsétlen vagyok, esetleg nem sikerül semmi, mindig átvernek, mert naiv vagyok és még sorolhatnám. Aztán mikor ezt 14-15 éve észrevettem, akkor megálljt parancsoltam. Szerencsétlen mindig? Egy könyv döbbentett rá arra, mekkora hatalmas ereje van a szónak: „mindig”. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy 100-ból 100 esetben sikertelen és szerencsétlen vagyok. De ez egy jó nagy hazugság önmagam felé.
Akkor hogy is van ez? Megfigyeltem a saját bőrömön, hogy mennyire gyengén tud működni a pozitív visszajelzés és mennyire erősen a negatív tapasztalás. Ha 10-ből 9-szer sikeres vagyok, akkor az rendben van és természetes. Viszont, ha 1-szer nem sikerül a 10-ből, akkor érdekes módon az befészkeli magát a fejembe és VÉGE a sikeres érzésnek. Sőt… jön a világbéke hangulat, illetve a világvége hangulat.
Tudod, hogy nálad ennek mi az oka? Nálam az volt, hogy szinte születésemtől kezdve természetes módon elvárta mindenki tőlem, hogy „jó” legyek.
„Csináld jól! …Aztán jó legyél és vigyázz magadra! Akkor vagy jó, ha 4-es és 5-ös az eredményed az iskolában! Legyél csendben, ne rendetlenkedj!”– Ismerős ez?
Természetesen én nem voltam jófiú, hisz a rendetlenség gyermekkorban nem rossz szerintem, sokkal inkább élettel teli és eleven. Persze egyszerűbb a felnőttek dolga, ha a kisgyerek csendben van, kussol és ül egy sarokban játszva. Milyen nehéz és kellemetlen lehet, ha a gyerek másodpercenként máshol pattog, sikoltozva és zörögve. Bizonyára ez idegtépő is lehet hosszútávon, ettől függetlenül sok szülő, óvónő, tanító nem gondol bele abba, hogy a gyermek kis ágacskáit levagdosva nem egy rendes gyereket nevelnek fel, hanem sokkal inkább egy bekorlátozott, félénk és „rossz, szerencsétlen” csemetét.
Ha megszólaltatnánk ezt a kis gyermeket, így szólna: „…én csak játszottam, de azt mondták rossz vagyok. Mit csináljak, hogy végre szeressenek és jól érezzem magam? Olyan jó tologatni azt a zörgős autót…”
Na igen, nem irigylem a tanítókat, viszont úgy gondoltam mindig, hogy csak olyan vállaljon gyereket, vagy gyerekeket, aki tényleg felelősséggel viseltetik irántuk, nem pedig holmi feszültséglevezető terepnek gondolja a kis lurkókat. Ugye, hogy ugye?
Visszatérve a csemetekoromra: a magatartásomhoz mindig az volt írva, hogy „változó”, ami ugye a 3-ast jelenti, néha volt elégséges is. Mindig lázadtam és nem hagytam, hogy betörjenek, viszont a sokéves „agykontroll” segítségével azért belém is sikerült beköltöznie egy olyan kis résznek, aki időnként aláásta az önbizalmamat.
Agykontroll az oviban és iskolában? Természetesen nem végeztek agykontrollt a népnevelőink, de ha naponta elsugdossák, hogy „te rossz gyerek vagy”, vagy „hát ez nem sikerült”, vagy ne adj Isten „te nagyon béna vagy”, „hülye vagy”, esetleg hátad mögött azt mondják „bot fülű és butuska ez a gyermek”, akkor ezt szépen a kicsike megjegyzi és felnevelődik a belső gyermek mellett egy olyan kis mellék-ember, aki a legjobb helyzetekben pofont ad, hogy „mit örülsz, hisz te béna vagy”” – hiába örülsz, hisz ezt úgy is el fogod veszíteni. Hiába örülsz, hisz ha most ez sikerült, hamarosan jön a rossz, mert ezt nem érdemled meg.
Összefoglalva: „nem érdemled meg, hogy szeressenek!”
Miket tud összerakni fejben egy kisgyerek, ha nem beszélik meg vele az élet fontos dolgait. Miket tud összerakni, ha önmagának kell ezt kitalálnia?! Irreális dolgokat.
Neked is van ilyen történeted? Nálad ez hogy történt?
Hatalmas belső munka és őszinteség kell ahhoz, hogy ebből az egész lelki gabalyodásból kimásszon az ember fia és lánya, de higgyétek el, megéri. Ez saját tapasztalat.
Azóta 10-ből 9 siker = 1000 siker és 10-ből 1 sikertelenség = „állj fel és menj tovább, időnként mindenki hasra esik. Ne maradj a padlón és nyalogasd a sebeket, menj tovább és erősebb leszel!”
Kellemes gondolkodós és cselekvős hetet kívánok! TJI, a Tudatalatti Detektív azaz Takács János István
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
