Döntésfrász

Kivételt képeznek természetesen a fogyasztói döntések, amikor a külvilág arra ösztökél, hogy vegyük meg most azonnal, jó áron és mindjárt hármat. Valójában azonban ez sem igazi döntés, hiszen itt az a furfang, hogy az előrágott válaszokat kérik tőlünk számon.

Nem?
Ugyan már, dehogynem! Hát ki ne akarna most 40%-kal olcsóbban megvenni három szuper bigyókát, ami majd később is jó lesz, mert nem romlik meg, egyébként pedig egyre sem lenne szükség semmikor?

Ez a téma szorosan összefügg azzal, miért nem vállal fel egy korrekt asztrozófus (vagy látó, vagy jós, vagy stb.) senki helyett döntést, miért nem ültetünk el gondolati magokat másik ember jövőjébe, mégoly aprócskát sem.

A döntési folyamat egésze (a helyzet kiértékelése, a lehetőségek mérlegelése, a gondolkodás, elemzés, érzelmi sugallatok meghallgatása vagy elfojtása, érzelemvezérelt vagy érzelemmel szembemenő döntéshozatal) a nemesedésről, fejlődésről szól. Ezek a pontok csiszolnak minket gyémánttá az életben. Pontosan azok a dolgok, amikkel úgy viselkedünk mint az izzó patkóval: gyorsan igyekszünk minél távolabb tudni magunktól.

Ha néhány pillanatra elfordítjuk figyelmünket a külvilág nyüzsgésétől, érdekes felismerésekhez juthatunk. Például ráébredhetünk, hogy minden csak azért hangos, gyors, színes-szagos, villódzó és édes, hogy szétszórja figyelmünket, lefoglalja gondolati erőnket, nehogy az Istenért véletlenül lényegi kérdések feltevésére facsarodjon az agyunk. Nehogy kérdezzünk, mert akkor bizonyosan választ kapunk, és nehogy keresni kezdjünk, mert akkor bizonyosan olyasmiket találhatnánk, melyek alapjaiban ingatnák meg az uralkodó világrendet, azt pedig igazán senki nem akarhatja, igaz?

Nem, a malac orrát nem! Emlékeztek, miért nem illik meghoznunk mások döntéseit? Mert minden döntés beavatás annak, aki számára odakészíttetett. Figyeljetek, megint magyarul játszunk: minden kérdéssel eljutok egy határhoz, igaz? Ahol valamerre el kell fordulnom. Ha felvállalom, hogy határozzak, ha mind többször felvállalom, akkor határozott leszek. És ugyanvajon milyen embert nehéz befolyásolni, az orránál fogva vezetni? Talán bizony a határozatlant?

Amikor bármely helyzetet nem merünk döntéssel lezárni, az félelemvezérelt védelemreakció. Félünk attól, hogy a mostaninál rosszabb lesz nekünk, ha valami keresztbe sül el. És nem vesszük észre, hogy döntéshelyzet akkor keletkezik, amikor egy minőségnek lejár az ideje, tovább kell lépjünk valamerre ahhoz, hogy fejlődjünk. Nem mindig kell sorsfordító dolgokra gondolni, de azért van, amikor igen.

Az egyik titok ebben az, hogy aki nem habozik apró dolgokban dönteni, az ritkábban jön zavarba akkor is, amikor fajsúlyosabb kérdés terül terítékre. Itt is számít a rutin.

Gyakran látom az emberek kétségbeesett kísérleteit a kivárásos játékra. Ez abban áll, hogy a szülött aktív taktikai időhúzást végez, hátha megoldja helyette valaki a szituációt, hátha közbeszól az élet, hátha a nagypapit megtámadja egy vérmes törpecickány, és akkor lehet örülni, mert meg is oldódott a helyzet, és nekünk nem is kell vállalni a felelősséget, hiszen nem mi idéztük elő az új leosztást. Briliáns, nemde?

Az aprócska bökkenő ebben is az, hogy nem megúszni jöttünk fizikai testbe. Aki megúszásra jön, annak többnyire kopoltyúja van, de uszonya mindenképp. Innen lehet megismerni. A szembefordítható hüvelykujjak, valamint a szemnek az agyvelő térfogatához viszonyított relatív csekély mérete a felelősségteljes döntés képességének eltéveszthetetlen attribútumai.

Amikor felvállalunk egy döntést, akkor halad az életünk. Akkor igent mondunk egy dologra, és nemet az összes többire. Ezáltal uraivá válunk sorsunknak. Lehet, hogy döntésünk később rossznak bizonyul, de akkor is vállaljuk fel, mert a mienk volt, és születése pillanatában a lehető legjobb ötletnek látszott.

Elárulom egyébként (nagy titok No. 2.), hogy rossz döntés nem létezik.

Amikor potenciális rossz döntésünk potenciális negatív következményeitől félünk, akkor az egyik leghiábavalóbb tevékenységet végezzük. Vagyis olyan dolgok fölött aggódunk, amik még meg sem történtek, és jó eséllyel soha nem is történnek meg. (Ez bármely aggódási fajtára igaz, válogatás nélkül, de itt most a döntés-specifikus alfélelmeket vizsgáljuk.)

Amikor igen-nem helyzet alakul életünkben, akkor saját (általunk odakészített) fejlődési lehetőségünk, beavatásunk, vizsgánk (kinek hogy tetszik) lenne a helyzet eldöntése, a továbblépés. A megfelelő lépés megtétele, a haladás. A fényevesztett, lejárt szituáció meghaladása. Ehelyett mit csinálunk oly’ gyakran? Félünk egy lépcsőfokkal feljebb lépni, ott dagonyázunk a kellemes, langyos pocsolyában, közben meg sipítunk, mint a fábankukac, hogy olyan elviselhetetlen az életünk és mindig ugyanazokat a szituációkat kapjuk vissza újra és újra.

Csókolom!

Azért kapjuk vissza mindig ugyanazt, mert nem vagyunk hajlandók saját erőből meghaladni azokat az akadályokat, gátakat és lehúzó körülményeket, ahol már nem lenne helyünk. Addig kapjuk vissza mindig ugyanazt, ameddig fel nem ismerjük, hogy nem az a lényeg, hogyan döntünk, hanem hogy egyáltalán hozunk-e döntést, vállaljuk-e a felelősséget tetteinkért, kimondott szavainkért.

Eljutott már valaki arra a szintre, hogy felelősségre vonják vagy vádolni kezdik, mire azt válaszolja, hogy „azért, mert így döntöttem!”?
Nem „a gazdasági helyzet”, meg „a kormány”, meg „a gyerekkorom”, meg „ha tudtam volna”…
Nem.

Ízlelgessétek kicsikét: „azért, mert így döntöttem”.
Pont.

Meghoztam egy döntést. Abban a pillanatban úgy ítéltem meg, hogy a lehető legjobbat teszem. Ezért érdemes vádolnom magam utólag? Érdemes azon senyvedni, hogy „mi lett volna, ha…”?
Súgok: nem érdemes. Sőt, tisztára felesleges.

Minden egyes döntés tabula rasa kellene, hogy legyen, minden egyes döntéssel újra indul az élet. Nincs előzmény, csak ezerszínű jövő. Minden döntéssel tanulunk, fejlődünk. Ha valami nem hozza a várt eredményt, akkor levonjuk a konzekvenciát, zsebre tesszük a tapasztalatot és felnyaljuk a megértést, de nem, soha nem degradáljuk magunkat sopánkodó kesztyűbábok szintjére. (Akinek rokonszenves, hogy nem hoz döntést és hagyja, hogy külső bábjátékos irányítsa az életét, az figyeljen már oda, mi történik estéről estére a kesztyűbábokkal, és ha ezt a sorsot választja, ne panaszkodjon, hogy fáj leülni!)

Döntésfrászos vendégeimnek a jól ismert módszert szoktam javasolni: egyszer üljenek le magukkal (esetleg egy pohár félszáraz még jelen lehet), és zongorázzák végig, mi a legeslegrosszabb, ami történhet ebben a helyzetben.
És komolyan gondolják végig, hogy a halál látszólagos, a csőd megfordítható, a betegség időleges, az anyag illúzió.

Belátom, ehhez kell bátorság is, tudatosság is.

De jusson eszetekbe: a szembefordítható hüvelykujj intellektuálisan (is) kötelez.

Pálcák a kézben, áldás az úton.

Lilith Cadmon
további írások: www.lilithcadmon.hu