Férjhez mennék, de mást szeretek

Most fog elhangzani a kérdés: igen vagy nem? Vagy nem is így fog hangzani, hanem valahogy úgy, hogy akarod-e házastársadul ezt a férfit? Ránéztem Krisztiánra. Szerettem karakteres arcélét, szerettem az egész férfit. Egy órával korábban még boldogan mondtam volna igent neki, de most… Kapcsolatunk öt évében mindvégig erre vágytam. És akkor most mi a fene történt? Mi történt velem pontosan huszonkét perccel ezelőtt? Mi történt, amiért ötévnyi vágyam tört össze szinte egyetlen pillanat alatt? Mi történt, amiért igen helyett szívem szerint nemet mondanék? Miért kell nekem a szívemre hallgatnom? Mit súg a szívem, miért babrál ki velem pontosan most, életem legfontosabb pillanatában? Jaj, istenem. Mindjárt kimondja az anyakönyvvezető a kérdést, és nekem válaszolnom kell.

Csak egy pillantás volt…

Uramisten, miért kellett összeakadnia a pillantásomnak azzal a szempárral? Miért kellett pont most meglátnom azt a férfit, Krisztián távoli ismerősét a násznépben? Miért jöttek be hozzánk a kis terembe, még az esküvő előtt? Mi ragadott meg a pillantásában? Magas, szőkésbarna hajú, kissé kopaszodó, kisportolt testű – de a pillantása, az azonnal megkapott.

Azóta is fogva tartott az a meleg, szinte átható pillantás, amelyben minden benne volt, ami csak férfi tekintetében tükröződhet, ha ránéz élete szerelmére. Nagyon furcsa érzés volt, mert átsuhant rajtam, mintha már ismernénk egymást, régről és igazán jól, mintha valamelyik régi életünkben szerelem kötött volna össze minket, de nem teljesülhetett be, és most sem. Jaj, ne. Mindjárt elhangzik a kérdés. És igen, el is hangzik. Most. Nemet kell mondanom. Igent kell mondanom. Csak igent mondhatok. Nem, semmiképpen sem mondhatok igent, mert a boldogság itt vár, egyetlen karnyújtásnyira. Miféle boldogság? Miféle boldogság az, ami egyetlen illúzióra, és pár perces beszélgetésre alapul? A boldogságotKrisztián jelenti. Nem!

Kis időt kaptam!

Az anyakönyvvezető megismétli a kérdést. Érzem, hogy halálra váltan állok, mindenki a válaszomat várja. Ami csakis igen lehet. Némán állok, kinyitom a számat, de nem jön ki szó rajta. Aztán valami puffanást hallok, majd morajlást, végül egy kiáltást: – Orvost! Gyorsan! Ekkor éreztem úgy, hogy megmenekültem. Aki időt nyer, életet nyer. Hátrafordultam, és azt a szörnyűséget láttam, hogy Krisztián mamája a földön fekszik. Krisztián odarohant hozzá, aztán jöttek a mentők? Mintha csak egy nyomasztó filmet láttam volna, kívülről, mintha nem is én lettem volna ezen a napon a film egyik főszereplője. Olvasd tovább a történetet a Kiskegyeden>>>