Müller Péter: konditerem és szeretetkönyv

Aztán az első kérdésemre adott válaszából kiderült, évek óta otthonosan mozog a nehéz vasak és kondigépek világában, a megjelölt helyszín tehát egyáltalán nem az újságírónak szánt dramaturgiai fordulat része.   – Ennyire fontos önnek a fizikai állapot? Hogyan függ össze ez a szellemről vallott nézeteivel? – Szorosan. Hogy mégis nehezen tudok válaszolni a kérdésére, az azért van, mert számomra ez a közeg teljesen természetes. Hetvenéves vagyok, és világéletemben sportoltam. Nem volt olyan nap, amikor ne mozogtam volna. Először úszni kezdtem, még Tordy Gézával jártunk együtt edzésekre, aztán vízipólózni, majd bokszoltam több mint nyolc esztendőn át. Amikor pedig elhagytam a ringet, másnap már lementem edzésre a BVSC birkózói közé. Ott már nem birkóztam, csupán éltem az életemet a súlyzók között, és részt vettem a fiúk alapozó edzésein. A baráti köröm 70 százaléka ma is sportolókból tevődik össze. – Ha azt mondom, hogy a mai értelmiség java része nagy ívben tesz a fizikai állapotára, a megjelenésére, akkor finoman fogalmaztam. Önre nem néztek furán az írótársak vagy a színészek? – Soha. Sőt, nyugodtan mondhatom, hogy a sport, a sport szeretete nagy előnyömre vált. Néha még találkoztam is egy-két kollégával sportos környezetben. Moldova Gyuri például rendszeresen lejárt focizni, az évtizedek alatt nem egyszer találkoztunk a BVSC pályán. Nálam a test és a lélek egységet képez, írás közben, vagy ha éppen előadást tartok, akkor is azt érzem, hogy az emberben van egy alapvető energia, amelynek táplálkoznia kell. Hitem szerint tehát csupán egy adott energiamennyiséggel születünk, a többit szívjuk magunkba az életünkkel, az életmódunkkal, ahogy a levegőt is. A művészet pedig különösen életerő kérdése. Ha van, akkor jobban működik az agy, könnyebb a gondolkodás, stabilabbak az érzések. – Akkor hát minek tulajdonítja ez a többnyire elutasító hozzáállást? – Ennek mély gyökerei vannak. Az az eszmény, amelynek alapján én élek, egy kicsit keleti vagy görög eredetű, amely a test és a lélek egységét hirdeti. Nálunk ez a felfogás nem lett általános. Létezik egy testkultusz, egy öncélú testkultusz, és van az a típusú ember, aki szerint csak a lélek, a szellem a fontos, a testét pedig elhanyagolja. Ebből aztán nagyon sok káros következmény származik. Én már gyermekkoromban éreztem, hogy ennek a kettőnek együtt kell jelen lennie az ember életében. Máskülönben elképzelhetetlen a harmónia. – A családja mit szólt a sportmániájához? – Megszokták. A fiamat igyekeztem csábítani annak idején, megpróbáltam az unokámat is, de erőszakolni nem lehet. Az unokám nagyon kis finom, érzékeny lélek, egyelőre nem úgy néz ki, hogy beleszeret egy küzdősportba. Én nem tudtam volna sport nélkül élni, de hozzáteszem, küzdősport nélkül is nehezen. Nyilván egy kicsit összefügg a drámaírói alkatommal is az, hogy a bokszban és a harcművészetekben találtam meg azt a kifejezést, ami igazán nekem való. – Ezek szerint a küzdősportokban szerzett tapasztalatait írás közben is hasznosítani tudja? – Mint drámaíró, feltétlenül. Hiszen, gondolja csak el, minden bokszmeccs egy dráma, egy hatalmas emberi dráma. Sőt, sorstragédia. Én magam is megéltem ezt, amikor bokszoltam. Hiszen az ökölvívás nem arról szól, hogy emberek verik egymást a ringben. – A felesége partnere volt ezen a téren is? – A feleségem soha nem sportolt. Valamikor táncosnak készült, de aztán dolgoznia kellett, nem ért rá a sportra. Most már nyugdíjban van, de hosszú-hosszú ideig büféje volt. Tulajdonképpen ő tartott el engem meg a családot is, amíg nem lettem egy picit sikeresebb az írásaimmal. Ő jelentette a biztos megélhetést? – Lévén önnel szemben neki tisztes polgári foglalkozása volt. Tehetném hozzá némi cinizmussal? – Rengeteget dolgozott egész életében, hosszú évtizedekig a Madách Kamara, ma Örkény István Színház büféjét vezette. Soha nem szólt a sportért, megszokta, volt rá ideje, hiszen ötven éve vagyunk együtt. És mindig tudta, hogy hol kell keresnie. Egyszer például itt járt Luchino Visconti, és találkozni akart velem. Óriási megtiszteltetés volt ez, így aztán Váradi Hédivel együtt lélekszakadva kerestek a színházból. Aztán lehozták az MTK edzésére. Egy szakadt trikóban lihegve és véresen ütöttem a zsákot, amikor megtaláltak. A világhírű filmrendező számára ez nem okozott különösebb megrázkódtatást, hiszen a Rocco és fivérei után eléggé otthon volt a boksz világában. – Sokan nem is tudják önről, hogy ma is a Madách Színházban dolgozik? – 1955 decembere óta ez az egyetlen munkahely az életemben. Most is ott dolgozom dramaturgként, ott mennek a darabjaim. Tizenkettedik éve megy például az Isten pénze, amit Sziámival és Tolcsvay Lacival együtt csináltunk. Pár hónappal ezelőtt pedig elindult egy musicalszínész egyetem, ahol színészlélektant tanítok.– Vannak barátai a színházban? – Ha olyan igazi, szoros barátságra gondol, akkor nemigen. De nagyon szeretem őket, szeretek velük lenni. És azokban az időszakokban, amikor együtt dolgozunk, a kapcsolatunk egy szerelemnél is szorosabbá válik. Amikor Huszti Péterrel, Szerednyey Bélával, Dunai Tamással, Hüvösvölgyi Ildikóval, Psota Irénnel vagy Koltai Jánossal, régebben Tolnay Klárival, Bessenyei Ferenccel, Pécsi Sándorral mentek a darabjaim, igazi szerelmeket éreztem. Mert nem lehet egy színésszel úgy dolgozni, hogy az ne szerelem legyen, hiszen neki azt kell álmodnia, amit én álmodom. – Hogy mégsem alakult ki igazi barátság egyik szereplőjével sem, abban nincs szerepe az ön függetlenségre törekvő személyiségének? – Nincs. Inkább arról van szó, hogy ezek fura kapcsolatok a színházban. A szerelemnél forróbb láz születhetik meg egy színpadi hős és az írója között, de amikor a munkakapcsolatnak vége, ez a szerelem is hidegebbé válik, majd egyszerűen megszűnik. Az alkotóművészek viszonya egy speciális szeretetfajta, amelyről írok is a Szeretetkönyvben. – Az ön által megrajzolt figurába vagy az azt megformáló színészbe lesz inkább szerelmes? – Abba a folyamatba vagyok szerelmes, amelynek során ő belebújik az én álmomba. Amikor én megálmodok egy figurát, az a lelkemnek egy változata. Olyan együttélés kell ehhez a színpadon, ami a szerelemnek vagy a szeretkezésnek a legmagasabb fokát jelenti. Ezt az intenzitást az ember soha nem éli meg a magánéletben. Ilyenkor éjjel-nappal együtt vagyunk, halálosan összeveszünk, gyűlöljük és imádjuk egymást. – Színház után könyv. Hogyan születik meg egy-egy új kötete? – A legutóbb megjelentről, a Szeretetkönyvről beszélnék, mert ez speciális volt, nem úgy született, ahogy a többi. Nem is érzem, hogy kész lennék vele. Ez az egyetlen könyvem, amelynél úgy éreztem, hogy ezt még írni kellene. Nem javítgatni, hanem továbbírni. Azzal az érzéssel adtam ki a kezemből, mint amikor egy kutya faággal a szájában úszik a part felé. Ő már elmerül, de a faág még úszik. Nehéz, gyötrelmes munka volt, mert az volt az érzésem, hogy a szeretetről csak akkor szabad egyáltalán megnyilatkozni, ha az ember az általa megélt legnagyobb igazság fokára kerül. És ez borzasztóan nehéz. Mert szüntelenül nem azt mondjuk, akik vagyunk. Hazudunk. Nekem tehát arra kellett törekednem, hogy azt mondjam, aki igazán vagyok. Írás közben sokszor történt, hogy amiről kedden még úgy éreztem, ez aztán igazán én vagyok, arról szerdán kiderült, egy fenét, nem én vagyok. Akkor újra írtam. Szerencsére megtanultam komputeren írni, mert ha ezt kézzel írom, akkor beleőrülök. Annyiszor kellett önmagamat kijavítani, annyiszor kellett egyre mélyebbre és igazabb fokra menni. Remélem, hogy ez a háromévnyi vajúdás nem látszik a könyvön. – A szeretet témája egyszer csak kikívánkozott önből? – Nem, régóta szerettem volna megírni, de sokáig nem tudtam róla semmit, és méltatlanak is éreztem magam ehhez a témához. Túl nagy, túl agyonhazudott, túl szentimentális szó, a politika, a vallások által elcsócsálták és lejáratták, ugyanakkor az emberi élet legfontosabb szava. Úgy éreztem, hogy íróilag szegény vagyok, és túlságosan hamis, és túlságosan szeretetlen ember ahhoz, hogy erről beszéljek. – És akkor mégis? – Hát nekifogtam. Hetvenéves korom felé nekifogtam, hogy erről a minden zárat kinyitó, legfontosabb emberi szóról elmondjam mindazt, amit tudok. Vállalva azt is, hogy amit nem tudok, azt kihagyom vagy átlépek rajta, esetleg csak jelzem. Így aztán nem azt kapja az olvasó, amit a cím alapján vár vagy gondol, hanem talán azt, amit a lelke mélyén ő is sejt, de sosem jutott igazán az eszébe. – Hét évtizeddel a háta mögött mit tart a legfontosabbnak az életben? – Mint a történelemben, a világban – vagy szűkebben a magyar társadalomban – élő ember azt tapasztalom, hogy alapvetően ebben a hetven évben semmi sem változott. Semmiből nem tanultunk, ugyanolyan hülyék vagyunk, ugyanúgy hazudunk, mintha nem szenvedtünk volna ezalatt mérhetetlenül sokat. Aki hetven évvel ezelőtt már élt, az tudja: a jelenlegi politikai világban vagy közéletben ugyanazok a figurák jelennek meg, ugyanazokkal a szólamokkal, ugyanabban a jelmezben, mint akiket láttam már hatvanöt évvel ezelőtt gyerekként. Mintha nem is lett volna második világháború, nem lettek volna oroszok, nem lett volna kommunizmus, fasizmus. Rezzenéstelen az emberi hülyeség. Katarzisképtelenek vagyunk. Ezt látom. És ezt csak az tudja, aki nagyon öreg, mert ő már felismeri a régi hülyét az új hülyében. Sajnos sokan nem tudják, hogy olyan szerepet játszanak, amit én már láttam sokkal jobban is eljátszani. Mivel nagyon szerettem a nagyszüleimet, sokat beszélgettem velük, ezért tudom, hogy ez a hülyeség sokkal régebbre nyúlik vissza. De sajnos az egész világ így működik. – Fontosnak tartja, hogy az emberek megtanuljanak ebben a közegben élni? – Előrebocsátom, hogy az én hülyeségem is meglehetősen szilárdan tartja magát, bár sokat dolgoztam rajta. Mégis csak kis eredményeket és nagy kudarcokat tudok felmutatni. Ezzel együtt azt tartom fontosnak, hogy az ember megpróbálja, nem a világot, hanem elsősorban önmagát megtisztítani. Hogy azokkal, akikkel a sorsa összefűzödik, a szeretteivel, a családjával, a barátaival együtt teremtsenek egy kis melegséget a szívükben. És mivel író vagyok, a szavam messzire hallatszik le, számomra még inkább ez a feladat. Azt írom valahol a Szeretetkönyvben egy hasonlatként, hogy nem bízom abban, hogy a Titanic nem süllyed el. Mert elsüllyed. Az én dolgom azonban a mentőcsónakok vízre eresztése. Egy olyan légkör kialakítása, ami egy mentőcsónakban élhetővé teszi azt az időt, amíg a partra kijut. – Hisz abban, hogy nekünk, magyaroknak sikerül egyre több mentőcsónakot vízre helyeznünk? – Igen, ebben határozottan hiszek. Hiszek abban, hogy egyre több ember kezdi keresni a valódi értékeket, fedezi fel, hogy álltatja önmagát, hogy nagyon sok irányból hülyítve van. És próbál megteremteni olyan alapvető értékeket, amelyek az élet értelmét jelentik. Nem elégszik meg azzal, amit tanul az iskolában, hanem megteremti a saját belső világát. Én abban hiszek igazán, hogy mindenkinek önmaga mesterévé kell válnia ezekben az időkben, mert nagyon-nagyon kevés emberben bízhatunk.