Szüleink szerető átka – I. rész

„Volt egyszer egy Gyurka nevű fiú, aki kiválóan tudott sárkányt ölni, és termékennyé tudta tenni a megfonnyadt vénkisasszonyokat. Egy szép napon női sikollyal vegyülő sárkány-hörgés csapta meg a fülét. Nyomban odalovagolt, hogy megmentse az elrabolt Szüzet. A Szűz, akit Ursulának hívtak, örömében sikongatott. Elbűvölte a gondolat, hogy megmentik, és hát… valójában már rég nem volt szűz. Ám ekkor új figura tűnt fel a színen: egy ezüstnyerges, duzzadó aranyerszényes büszke lovas. Gyurka észrevette, és így örömködött: Apuka! De jó, hogy itt vagy! Aztán még ilyeneket is mondott, hogy: Igen, apu! Persze, apu! Ahogy mondod, apu! Ahogy a lovas elügetett, Gyurka folytatta volna a küzdelmet, ám a sárkány így szólt: Gyáva kukac! És elment. Majd Ursula mérte fitymálóan végig Gyurkát, és odavetette: Hülye mitugrász! És ő is elment…”

Apuka holtából is visszaszól

A mese Eric Berne amerikai pszichiáter,a  tranzakcióanalízis „feltalá-lójának” Sorskönyv című művéből való. Ám melyikünk ne ismerne szűkebb-tágabb környezetében Gyurkákat, Ursulákat, no és büszke, duzzadó erszényes lovagokat?  Ki ne érezte volna, hogy akár élete delén is gügyögő kisgyerekké változik, ha szülei dorgálni kezdik? Honnan pattannak fejünkbe a legváratlanabb helyzetekben a bölcs, gondoskodó hangok: ne tedd! Vagy hogy: szégyelld magad! Ezek a hangok Berne szerint belénk programozott szülői utasítások, és legtöbben képtelenek vagyunk harcba szállni ellenük. A gyerekkorunkban gyűjtögetett atyai és anyai intelmek, no meg a minket ért élmények összessége válik olyan forgatókönyvvé, azaz sorskönyvvé, amelyben – ha tetszik, ha nem – miénk az életfogytig tartó főszerep.

Így tudják a legjobban

Ezzel persze nem azt akarom állítani (Berne sem), hogy a szüleink rosszat akarnának, dehogy. Úgy nevelnek, ahogy a saját képességeik szerint a legjobban tudnak. Minden, amit tesznek, meggyőződésük szerint való és tiszta szándékú. Más kérdés, hogy amit jónak hisznek, nem mindig jó – nekünk, mint ahogy mi sem a gyerekünk számára valóban legjobbat fogjuk akarni a gyerekünknek, még ha váltig meg vagyunk róla győződve, akkor se. Újra idéznék egy nagyon jellemző mondatot a Sorskönyvből: ” …A gyerekem akkor érett, ha úgy csinálja a dolgait, ahogyan én – és még éretlen, ha a saját ostoba feje után megy”

Apu erre azt szokta mondani…

Gyurka meg a sárkány történetéről jutott eszembe az a barátom, aki minden tehetsége, esze és tudása ellenére sem viszi soha semmire. Édesapja sikeres, híres orvos. A fia, bár okos, mint a nap, többszöri nekifutásra sem volt képes elvégezni az egyetemet. Ismertem őt gimnazista korában is: akkor még – mint a legtöbb kamasz – lázadozott apja drasztikus szigora ellen. Mára azonban, túl a harmincötön, ott trónol sikertelensége kupacán, és folyton az édesapját idézi: -„Ilyenkor apám azt szokta mondani…” Legutóbb vacsorára jöttek hozzánk a feleségével, borácsoltunk, a tűz el akart aludni. Iván mellém ugrott, egy kartonlappal legyezni kezdte a pislákoló tüzet, és azt mondta: – Tudod, apám szerint hogy kell tüzet rakni? – Hogy? – Hát ésszel – mondta büszkén.

Jóhiszemű zsaroló

De sorskönyvi parancsokkal küzdhet a harminckét éves Kata is, akinek történetét egyik pszichológus ismerősöm mesélte nekem. Kata édesanyja, aki tizenhét évvel ezelőtt elvált a férjétől, és azóta jószerivel  egyedül él, lépten nyomon megmételyezi lánya kapcsolatait. „Nekem csak te vagy!” – zsarolja folyton a lányát az asszony, és közben krokodil könnyeket morzsolgat a szeme alatt. Kata párjáról pedig azt állítja, hogy megbántotta őt: a férfi sajnálja tőle az ételt, esetleg szexuális ajánlatot tett neki, és így tovább. Ilyenkor kirobbant egy hatalmas veszekedést, és elvárja a lányától, hogy az ő pártjára álljon. Így vívja ki, hogy ezentúl újra kettesben töltsék a hétvégéket, meg az ünnepeket. Kata egy ideig bele is ment a játszmába: több fiatalkori kapcsolata ment tönkre, öt évnyi házasság után a férjétől is elvált, és egyedül maradt a kétéves kislányával.

Boldog vég?

Több magányos év után végre találkozott valakivel, aki minden addigi férfinál fontosabb volt a számára. Összeházasodtak, vettek egy szép kertes házat, és boldogan éltek, míg… Amíg Kata édesanyja – jobb híján – ki nem találta a férfiról, hogy szexuálisan zaklatja az ötéves kislányt. Aki szinte apjaként imádja a férfit, ahogyan ő is a gyereket. A pszichológus most abban segít, hogy Kata megszabadulhasson az anyja nyomasztó, romboló „parancsaitól”. A fiatalasszony ugyanis retteg attól, hogy az anya örökös méregkeverésével előbb-utóbb ezt a mesebeli szerelmet is megrontja, összetöri. Kata néha azt szeretné, ha többé nem is látnák egymást. Ám ilyenkor leküzdhetetlen bűntudat gyötri, hogy az egyedülálló anyja – akinek már csak ő maradt – magányosan kóborol a „nagyvilágban”.

Engem szeress

Szintén egy pszichológus mesélte Albert történetét is, akinek hasonló zsarnoki anyja volt, mint Katának. Albert édesanyja mindig a betegségeire hivatkozott. Amikor a kamasz fia nyári táborba akart menni, a mama hirtelen összeesett, a mentőt kellett kihívni hozzá Nem nagyon találtak okot az ájulásra, arra gyanakodtak, hogy vérnyomásproblémája lehet, amit aztán a kivizsgálás nem erősített meg. Amikor Albert udvarolt, és a szerelmét vitte volna vacsorázni, a mamának hirtelen becsípődött egy ideg a hátában és nem bírt kiegyenesedni. A randit persze le kellett mondani. Albert esküvője napján a mama vakbélgyulladásra utaló tüneteket produkált, be kellett vinni a kórházba. Az esküvő nem maradt el, mert Albert ez egyszer a sarkára állt, de hónapokig hallgatta a mamát, aki már a „fiára sem számíthat”, és akit egy teljes estére magára hagytak a kórházban. A műtét egyébként elmaradt, mert kiderült, a mamának kutya baja.

Farkast kiáltani?

Albert egy idő után megtanulta, hogy nem kell mindig bedőlni a mama betegségeinek, mert leginkább csak tetteti őket. Egyre kevésbé ugrott hát, amikor a mama különböző testi nyavalyákra hivatkozva csettintett. Épp a Balatonnál nyaraltak a feleségével és kétéves kisfiával, amikor jött a telefon, a mama rosszul van, hányt, szédül, be kell vinni a kórházba. A szomszéd hívta fel Albertet, Albert pedig azt mondta, legyen szíves, hívja ki a mentőt, mert az a gyanúja, hogy az anyja csak ugratja. Ha tényleg beteg, majd a mentősök intézkednek. Albert persze nem volt nyugodt, és néhány óra múlva csak nem bírt magával és felment Budapestre. A mama nem nyitott ajtót, hát a szomszédhoz csöngetett be, aki megmondta, hogy a mentősök bevitték a mamát a kórházba. Albert rohant a kórházba, ahol rossz hír fogadta. A mamának szívgörcse volt, és mire a mentők beértek vele, meghalt. Utolsó erejéből még felsóhajtott: mondják meg a fiamnak… De hogy mit, már nem tudta elmondani.

A sírból is…

Albert azóta képtelen teljes értékű életet élni. A mama még a sírból sem hagyja békén. Éjszakákon át zörög, kopogtat az ablakon, legalábbis Albert szerint ez csak ő lehet. Albert kilencvenről hatvanhét kilóra fogyott, nem tud megbirkózni a bűntudattal. Mindenhol a szenvedő mamát látja, akin nem segített idejében, és aki miatta meghalt. Most pszichiátriai kezelés alatt áll, erős gyógyszereket kap. A gyógyszerek ellenére is hallja az anyja hangját, látja elsuhanni a folyosón, látja, ahogy gyógyszereket vesz be éjnek idejében a konyhában. Az orvosok képzelődésnek tartják, a psziché játékának, Albert azonban meg van győződve róla, hogy az anyja visszajár, hogy megbüntesse. Folytatjuk! Felhasznált irodalom: Eric Berne: Sorskönyv Eric Berne: Emberi játszmák