Tanulságos történet a megérzésről

Varázslatok és mesék nélkül nagyon sivár az élet, utólag kicsit sajnálom is magam, hogy mindez kimaradt az életemből. Talán, ha nem kényszerültem volna olyan fiatalon arra, hogy a saját lábamra álljak, sőt, hogy eltartsam idejekorán megrokkant anyámat és a húgomat, talán most nem lenne olyan kemény a szívem. Hogy kemény a szívem, a férjem mondta, mielőtt hét éve elhagyott. Azt mondta, keményebb vagyok, mint bármelyik férfi, semmi nőiesség, puhaság, lágyság nincs bennem. Elhagyott minket, engem és a lányomat, és Kanadába ment egy harmincéves manikűrös nővel. Egy ideig szépen éldegéltünk Katával, tízéves volt akkor, még kisgyerek. Mindig jól tanult, rendben tartotta a szobáját, a ruháit, megbízható volt, csak éppen mosolyogni láttam ritkán. Eleinte azt gondoltam, az apja miatt búslakodik, de egy idő után mégis megkérdeztem, mi bántja. Csak rázta a fejét, hogy semmi, és hogy úgyse érteném. Nagyon fájt, hogy úgy érzi, nem érteném meg, hogy alkalmatlannak tartja a saját anyját arra, hogy megossza vele a bánatát. Kire számíthatnánk, ha nem egymásra? Hiszen ketten maradtunk az egész világgal szemben. Hetek múltak el, de a lányom csak nem lett vidámabb. Az osztálytársai mind csavarogtak délutánonként, fagyizni, moziba jártak, Kata meg csak ült a szobájában zárt ajtó ajtó mögött, és ki tudja, mi járt a fejében. Végül aztán kifakadtam. Berontottam a szobájába, és kiabáltam, hogy könyörüljön rajtam, mondja el, mi bántja mert beleőrülök. Átöleltem és sírtam, úgy kértem, legyen őszinte hozzám. Ekkor megenyhült. Elmondta, az aggasztja, hogy ő más, mint a többi tizenhárom éves. Fura gondolatai vannak. Ezek a gondolatok nem is annyira gondolatok, inkább hangok, figyelmeztetések. Megrémültem. Faggatni kezdtem: – Mit hallasz pontosan? – Egy-egy szót. Egyszerű szót. És nem tudom, hogy került éppen akkor a fejembe. De olyan is van, hogy olyan szót hallok, amit adig sose hallottam, nem is ismertem. És nem hagy békén. Csak jön és jön, ismétlődik a fejemben. Aztán váratlanul a valóságban is megjelenik. Egy szavát sem értettem. De valami azt súgta, hogy baj van. Olvastam már mindenféle pszichés zavarokról, elmebetegségekről, például a skizofréniáról. A skizofrének hallanak hangokat a fejükben. És az a betegség nem gyógyítható. – Mondj egy példát – kértem, – legutóbb milyen hangot hallottál. – Legutóbb?Elgondolkodott. És még szomorúbb lett az arca. – Épp a suliba készültem. Fésülködtem, a fogamat mostam, amikor jött a hang. De ezt ne úgy képzeld, anya, mintha valaki más szólna hozzám a fejemben. Ez épp olyan hang, mint egy gondolat. Mindenkinek cikáznak a gondolatok a fejében, nem? Hát ez is csak olyan. Úgy jön elő, mint bármelyik gondolat. Szóval mostam a fogam, és beugrott a szó. Lupusz. – Lupusz? – néztem rá döbbenten. – Igen, és fogalmam sem volt, mit jelent ez. Belebámultam a tükörbe, megállt a fogkefe a kezemben, a szám csupa fogkrém, és akkor megismétlődött vagy háromszor. Aztán ki is mondtam hangosan, lupusz. Aztán elindultam a suliba. Útközben is folyton ez kattogott a fejemben. Próbáltam megfejteni, hol hallhattam, bár tudtam, nem azért hallom, mert a mondott valami ilyesmit a tévé vagy a rádió. Nem azért. Ekkor elsírta magát. Mindenem, az életem odaadtam volna, ha segíthetek rajta. Nem tudom, melyikünk volt jobban megrémülve. – Hanem miért? – kérdeztem halkan, és magamhoz öleltem. – Mert meg fog történni. Ezt súgva mondta. Kitolta magát az ölelésemből, szemét kikerekítette, így nézett rám. Futkosott rajtam a hideg. – Amikor beérkeztem az iskolába, még mindig ez a szó kattogott a fejemben. Ildi, aki mellettem ül, elég sok idegen szót ismer, mert az a hobbija, hogy bemagolja az idegen szavak szótárát. Gondoltam, megkérdezem tőle, mit jelenthet, de csak a vállát vonogatta. Aztán becsöngettek. Az első óránk az osztályfőnökkel volt. Kisírt szemmel jött be az órára. Belekezdett a matekba, aztán ledobta a krétát, és elsírta magát. Elmondta, hogy az édesanyja nagyon beteg. Különös betegség támadta meg. Az immunrendszer felfalja saját magát. – A betegség neve lupusz – vágtam a szavába és beleszédültem. Kata bólogatott. – Pontosan. Ildi megbökött, hogy honnan tudtam én erről. Nem mertem elmondani neki, ezért azt hazudtam, hallottam, amikor a tanárnő elmondta valakinek óra előtt, a folyosón. – De nem csak szavak jönnek – tette még hozzá. – Múltkor például beugrott a fejembe egy kép. Hogy megyünk az utcán, és szembe jön két nő, és én nem ismerem őket, mégis meg kell ölelnem és puszilnom. Mert illik. És emlékszel, anya, akkor futottunk össze a te két, régi kolléganőddel. Őket kellett megpuszilnom. – És ezt te előre láttad? Láttad, hogy néznek ki? – Nem, arcokat nem láttam, inkább csak a helyzetet. Csak az érzést láttam. Fura ezt így kimondani, de így volt. Elhallgatott. Úgy álldogáltunk, egymást ölelve, némán. És közben zakatoltak a fejemben a gondolatok. – Ne törődj ezzel – mondtam néhány perc múlva Katának, – ne foglalkozz vele. Próbáltam nyugtatni, úgy tenni, mintha semmiség volna az egész. De én egyáltalán nem voltam nyugodt. – Ez csak véletlen lehet – tettem még hozzá. – Túl élénk a fantáziád. Nem kellett volna. Kata ellökött magától és kiabált, hogy tudta, hogy nem hiszek neki, és soha nem fogom megérteni őt. – Bárcsak ne mondtam volna el – sírta, – bárcsak hallgattam volna. Fogalmam sem volt, mit gondoljak. Soha nem hittem ezekben a megfoghatatlan dolgokban. Nem hittem telepátiában, megérzésekben, fentről jövő sugallatokban. Gyáva, gyenge emberek képzelgéseinek tartottam ezeket a dolgokat, akik félnek az élettől, a realitástól, a haláltól. Erre most itt a lányom, az egyetlen lény, akit szeretek, és épp ilyesmivel áll elő. Mindenesetre örültem, hogy a skizofrénia lehetőségét elvethetem. Folytatjuk!