Tanulságos történet a megérzésről

Évek teltek el azóta, Kata leérettségizett, és úgy döntött, külföldön tanul tovább. Mintha tőrt döftek volna belém, úgy ért a hír, hogy az apja elvállalta, finanszírozza az egyetemi éveit, de csak kint, Kanadában. Nagyon fájt, hogy elveszítem a lányomat, még ha csak néhány évre is, de tudtam, nem akadályozhatom meg ebben, mert túlságosan nagy lehetőség ez a számára ahhoz, hogy ne éljen vele. Segítettem neki a csomagolásban, és kivittem a repülőtérre. Némán búcsúztunk, inkább csak ölelkeztünk, nem beszéltünk. Mit is mondhattam volna, hogy vigyázzon magára? Ezt magától is tudta. Ám amikor hazaérve beléptem az üres lakásba, szörnyű sírógörcs tört rám. Akkor értettem meg, hogy a lányomat nem veszíthettem el, mert sose volt igazán az enyém. A makacsságom, a konokságom fontosabb volt nekem, mint ő. Nem értettem meg, nem váltam nyitottá, hogy megérthessem a problémáját. A saját hitrendszerem, miszerint csak az van, ami kézzel fogható, erősebb volt bennem, mint a segítőszándék, mint a szeretet. Ez a felismerés szörnyű bűntudattal töltött el, és azontúl ennek árnyékában éltem. Fél évvel azután, hogy Kata elment, a bűntudat még mindig nem csitult bennem. Egy nap, amikor épp a konyhakövet mostam fel, megszólalt a fejemben egy szó. Renegát. Nem törődtem vele, tettem a dolgom tovább. De a szó egyre gyakrabban kattant az agyamba és egyre sürgetőbben ismétlődött: renegát, renegát. Amikor a lakásban teszek-veszek, mindig szól a rádió, így nem nyomaszt annyira az egyedüllét: olyan, mintha szólna valaki hozzám. A rádió most is ment, valami nyolcvanas évekbeli slágert adtak, angolul énekeltek. Megálltam, és koncentrálni kezdtem a szövegre. Arra gondoltam, talán ott mondtak valamit, ami hasonlít arra a szóra, hogy renegát. De semmi hasonlót nem hallottam. Miközben a fejemben még mindig zakatolt a szó, töprengeni kezdtem, mit is jelenthet. Ismerős is volt, meg nem is. Mintha valaha tudtam volna a jelentését, de most halvány elképzelésem sem volt, mit jelenthet. Renegát. Eközben újra és újra, egyre követelőzőbben, egyre agresszívebben jelent meg a képzeletemben. Kata jutott eszembe. Ő is, mintha valami szavakról beszélt volna, amelyek megjelentek a fejében, amiket hallott, és amelyek fura üzeneteket hordoztak. Renegát. Lehet, hogy velem is megtörténik, ami Katával? Én is hallucinálni kezdek? Odaszaladtam a könyvespolchoz, és levettem a Magyar Értelmező Kéziszótárt. Fellapoztam az R betűnél. Renegát. „Hitét megtagadó, hitevesztett ember.” Ennyit jelent. Kirázott a hideg. Lázasan dolgozott az agyam. Milyen üzenetet rejthet nekem ez a szó? Miért hallom ezt? Hogy jutott az eszembe? Milyen mélyről bukkanhatott föl hirtelen, hogy nem is emlékeztem a jelentésére? Renegát. Hitevesztett volnék? Tagadó? Hitetlen? Katára gondoltam, az én szép kis Katámra, hogy nem hittem neki, nem hittem benne, és megint sírni tudtam volna. Már majdnem el is feledtem a történteket, amikor egyik hajnalban arra riadtam föl, hogy csupa izzadság vagyok. A hajam vizes, a párnám, a takaróm, mintha beáztatták volna. Nem emlékeztem, álmodtam-e valamit, csak az utóízéből következtettem arra, hogy igen. Álmodtam, méghozzá nagyon rosszat. Felkeltem, a fürdőszobába mentem, amikor észrevettem, hogy az arcom csupa könny. Tehát sírtam is. Olyasmit álmodtam, ami megríkatott. Félhat volt, rendesen hétig is alhattam volna, de már képtelen lettem volna visszafeküdni. Megcsináltam a kávémat, és leültem a fotelba. Amint a kockacukrot a fekete lébe dobtam, szörnyű nyilallást éreztem a fejemben. A fájdalom, ahogy jött, el is tűnt, csak egy szó maradt a nyomában. Amputálni.Belesápadtam. Amputálni. Amputálni. Miért csattog ez a fülemben? Édes istenem, mit kell amputálni? Kata robbant az agyamba, a szívem majd kiugrott a helyéből, tudtam, hogy mennem kell, rohannom, de fogalmam sem volt, mihez kapjak hirtelen. Öltözni kezdtem, egyik kezemben a hajkefe, másikban a telefon, a fejemben pedig a nem szűnő hang: amputálni, amputálni. A telefon! Hát persze, felhívom Katát és megkérdezem, hogy van, jól van-e, ha hallom a hangját, mindjárt megnyugszom, biztosan csak butaság az egész. Nagyokat sóhajtottam, és próbáltam elhitetni magammal, hogy csak azok a dolgok léteznek, amelyeket kézzel foghatunk, így tehát felesleges aggódnom, Kata egészséges, semmi baja, semmit nem kell amputálni. Mire ezt vagy háromszor elismételtem magamban, végre lehiggadtam annyira, hogy tárcsázni tudjak. Hosszan kicsöngött, de semmi. Újra próbáltam. Ekkor az ex-férjem vette fel. – Kata jól van? – ordítottam a kagylóba anélkül, hogy bemutatkoztam, vagy köszöntem volna. – Kata? – kérdezte döbbenten. – Miért ne lenne? – Kérlek, küldd a telefonhoz. – Most nem tudom – mondta, – a hétvégére elutazott a barátaival a hegyekbe. A mobilján sem fogod tudni elérni, mert ahová mentek, ott állítólag nincs térerő. Belezokogtam a kagylóba. A férjem nem értette, mi ütött belém. Alig tudtam elmagyarázni, mi bajom. Csak azt hajtogattam: rossz érzésem van, rossz érzésem van, azonnal meg kell tudnunk, mi van Katával. – Rossz érzésed? Neked? – kérdezte a férjem. – De hát te sose hittél az ilyesmiben! Nem volt kedvem vitatkozni vele. Csak annyit mondtam, a következő géppel indulok. Hogy hogy kerültem Kanadába, a férjemék lakásába, szinte teljesen kiesett. Automatikusan cselekedtem, nem gondolkodtam, nem láttam, nem hallottam, csak mentem a reptérre, becsekkoltam, átszálltam, bőröndre vártam, és valahogy egyszer csak ott voltam. A férjem kijött elém, és hazavitt. Az új felesége döbbenten nézett, nem értett semmit, ennek ellenére kedves és szívélyes volt. Együtt vártuk Katát. Aznap délutánra ígérte, hogy hazaér. Röpültek a percek, rohantak az órák, már elmúlt a délután, beesteledett, aztán éjszaka lett, de Katáról nem jött hír. Éjfél lehetett, amikor végre megcsörrent a telefon. Kata egyik barátja volt. Lélekszakadva beszélt, alig lehetett érteni. Autóbalesetük volt, ő kisebb sérülésekkel megúszta, de a többiek még mindig a kórházban vannak. Megmondta a kórház nevét, címét. Hajnali háromra értünk oda. Az orvos, magas, őszes férfi szomorú arccal mutatkozott be. Közben a másik lányt, aki szintén az autóban volt, elvesztették. Olyan súlyos gerincsérülése volt, hogy nem tudták megmenteni. Amíg ezt elmondta, azt hittem, meghalok, mert nem beszélek túl jól angolul, és végig azt hittem, Katáról van szó. A férjem megkérdezte, mi van a lányunkkal. Az orvos arca komor maradt. Hadarva és nagyon halkan beszélt, egy szavát sem értettem. A férjem arcát figyeltem. Halott sápadt volt. – Mit mondott? – kérdeztem sírva. – Élet és halál között van. Az éjszaka kritikus. Ha megéri a reggelt, meg kell operálni. Akkor talán meg lehet menteni a lábát. – A lábát? – sikítottam. – Amputálni akarják a lábát? A férjem átölelt, és csitítgatott. – Minden rendben lesz, meglátod. A lényeg, hogy már jó kezekben van. És hogy mi itt vagyunk vele. Még te is. Ekkor eltolt magától, rám nézett és ingatta a fejét. – Honnan tudtad, te boszorkány? – Az anyja vagyok – sírtam. Kata megmenekült. A lábát megoperálták, sínbe tették, szépen gyógyult. Kanadában maradtam, míg fel nem épült teljesen. Egy napfényes reggelen, amikor már lábra állhatott, kimentünk a kórház kertjébe sétálni egy kicsit. Kata belém kapaszkodott, csak nagyon óvatosan, nagyon aprókat léphetett. – Most már értesz, ugye anya? – kérdezte. – Most már hiszel nekem? – Hiszek – feleltem, és nagyon komolyan gondoltam. Mert mondjon bárki bármit, azóta tudom, hiszem és vallom, hogy a szeretet olyan végtelen erő, hogy képes felrúgni minden fizikai törvényt, minden tudományt. A lányom tanított meg rá. Az előző részt itt olvashatod el >>>