Az út

Ez a monoton zaj is milyen félelmetes: ha bántanák, ha segítségért kiáltana, meg se hallaná senki. – Nyugi, nyugi – motyogja magában, de torkát sírás szorongatja. Melyik vágányhoz menjen, melyik vonatra szálljon, hová utazzon, ki várja? Milyen régen nem ültem vonaton – villan az eszébe. Utoljára Tamással mentek a Balatonra, nászútra. Ugyanerről a pályaudvarról indultak, de akkor valahogy más volt, kedvesebb, melegebb. Tizenöt éve talán még nem utaztak ennyien. Lehuppan a hatos vágány melletti padra. Gondolkodnod kell – sziszegi a fogai között. – Gondolkodj. Védtelennek érzi magát. A nagy elhatározás, hogy mindegy, csak innen el, egyedül lenni, átgondolni, újraértelmezni az elmúlt éveket, nevetségessé törpül ebben a káoszban. Apró bőröndjét ölébe fogja, kapkodja a fejét. Minden idegszálával gondolkodni próbál. Szajkózza magában a baját, mint egy gyerek, hogy el ne repüljön ez a keserves, nyűgös-bús érzés, élete egyetlen állandó hangulata, ami végre tettre sarkallta, döntésre bírta. Hogy mennyire gyűlöli a reggelt, a fülbe sikító vekkert, mennyire gyűlöli újra és újra kigondolni, aznap mit vegyen fel, aztán öltözni, sminkelni, kapkodni, Petit nógatni, etetni, bebumlizni vele az iskolába, majd vissza a buszra az izzadt városon át, hogy még épp beessen az irodába, és nyolc órán keresztül csak a számok, a könyvek, a traccsoló kolléganők, jópofizó kollégák. Gyűlöli, hogy estére hullafáradt, de főzni kell, beszélgetni kell, játszani a gyerekkel. Hogy örökké gond a pénz, ki se látnak az adósságból, amióta az új kocsit megvették, mindig csak a viták, az unalomig ismételt mondatok: Hogy vagy, drágám, jól aludtál? Mi volt bent? Mi lett volna! Könyveltem, te! Akkorát könyveltem! Te jó ég, micsoda képtelenség, hogy így szétfoszlott minden! Hová tűntek a nagy beszélgetések, az álmok? Hová tűnt a szerelem, hová tűntek a nevetések, a tervek, az önfeledt éjszakák? Úgy jött el otthonról, mintha munkába menne. Megvárta, míg Peti és a férje elindulnak, aznap Tamás vitte a gyereket, az iskola felé volt dolga. Aztán sebtiben bőröndbe dobálta a legszükségesebbeket, a többit majd összeszedi, ha elsimultak a dolgok. Ha majd este hazaérnek – gondolja – és hűlt helyemet találják… Este telefonálni fogok – határozza el. – Nem bujkálhatok a végtelenségig, megmondom, hogy eljöttem, befejeztem, kész, vége, elég. Miből elég? – kérdezi majd Tamás. Ő nem érti. Hisztinek tartja ezeket a kiborulásokat. Képtelen felfogni, hogy az ember beleőrül a hétköznapok egyhangúságába, a reggelek, esték egyformaságába. Szedjél valami stimuláló szert. Olvass egy jó krimit – ennyi telik tőle. Talán észre sem veszi majd, ha este hazaér, hogy Anna nincs otthon. Leül a tévé elé, mint mindig, rágyújt, mint mindig, lábát keresztbe az asztalra teszi, persze előbb lerúgja a papucsát, mint mindig, és néz maga elé tizenegyig. Gyűlölöm az estéket. Gyűlölöm ezeket a dögunalmas, véget nem érő estéket és a még unalmasabb éjszakákat. Kimondhatatlanul unom Tamást! Talán ő is un téged – villan a fejébe hirtelen. Tényleg, mi van, ha Tamás se boldog már vele, hiszen tizenöt éve, hogy együtt vannak. Nem mondja, mert ő fegyelmezett. Megalkuvó! Ahhoz is lusta, hogy észrevegye, nem jó már. Tizenöt év, te jó ég! Mi mindenen mentek keresztül együtt, az egyetemi vizsgák, a nyári melók, hogy legyen pénz utazni, először látni a tengert: a sátorba befolyt az eső, négy napig csak szakadt az Adrián, Tamás gumimatrac-ragasztóval tapasztotta be a lyukakat; aztán az első közös lakás: albérlet a Lejtő utcában, szoba-konyha és a csöpp erkély a rengeteg muskátlival. Tamás minden éjjel a fülébe súgta: itt vagyok és vigyázok rád. És most? Most ki vigyáz rá ebben a koszos forgatagban? Hiszen vigyázna rád, te hagytál ott csapot-papot! – replikázik a hang a fejében. Nem, az nem lehet, hogy Tamás már nem szereti. A múltkor is magához húzta, és szempilláját az arcához dörgölve pislogott, mint régen. Olyan hosszú a szempillád, mint a seprű! Árnyékot vet a kék szemedre – ezt Anna mondta még a legelején. Akkor Tamás megmutatta, hogy a szempillája is azért van, hogy Annát simogassa vele. Felszállsz egy vonatra! – mondja ki hirtelen, és csodálkozik, hogy hangosan beszél, mégsem hallani a hangját. Fel kell szállni, igen. Elmenni, amíg lehet. Még talán nem késő újrakezdeni. Harmincnyolc éves. Nemsokára öreg lesz. Fonnyadt, megtört.Anyuka tán befogadja. Majd morog egy kicsit, hogy te bolond nő, meg hogy a kutya is jó dolgában vész meg, de azért titokban örül, hogy nem lesz egyedül. Jaj, dehogy örül! Visszakergeti a férjéhez és a fiához! Negyvenkét évet húzott le apa mellett, eltemette tisztességgel. Anyuka soha nem értené meg, hogy van baj, amiért ott lehet hagyni egy gyereket. Mit beszélsz te? Hogy eleged van? – mintha itt állna az anyja mellette, úgy hallja a hangját. – Majd adok én neked eleget! Megvan mindened, fess férjed, szép gyereked, pénzed, lakásod, egészséged! Csak néznéd meg, hogyan élnek mások! És többször is keresztet vetne rá, hogy meg ne verje az Isten, amiért elégedetlen a szép életével. Áh, Anyuka poros öregasszony. Majd kitalál valamit, hogy tanfolyamra jött néhány hétre, csak addig lakik nála, aztán keres lakást, munkát. Pécsett is találni könyvelői állást, biztosan. Sose tudná az anyja szemébe mondani az igazat. Lesülne a képéről a bőr. Petikém, kicsi fiam! – bámul most egy nyurga, szeplős kölyökre. De hát más is hagyta el már a gyerekét. Különben se hagyná el egészen. Majd szünidőben elhozza, hétvégéken meg felutazik, állatkertbe viszi, nevetnek, szaladnak a Ligetben, mint amikor még kicsi volt. Mennyit jártak a Városligetbe! Vattacukrot ettek, és felültek a hullámvasútra, ő ült elöl, Tamás Petivel mögötte, mert ő erősebben tudta fogni, de Tamás előre nyúlt, hogy Anna vállát is érje. És most? Most mi van? Miért nem járnak mostanában sehova? Gombóc van a torkodban. Mindjárt elbőgöd magad. Révedezni ültél ki ide, vagy menni akarsz? ?végül is Tamás jó apa – motyogja és papírzsebkendőt keres. – Mégiscsak nekem kellett volna beszélnem a fiammal. Telefonon hogy lehet ezt? Mit gondol majd róla, hogy fogja megérteni? Hogy lehet megértetni egy gyerekkel, hogy az anyjának elege lett, és otthagy mindent, még a fiát is? Ezt nem lehet elmondani. Peti csak bámulna maga elé, és rágcsálná a hüvelykujján a bőrt. Ha fél, ha szorong, mindig az ujját rágcsálja. Amikor Anna tavaly kórházba került, és egy hétig nem láthatták egymást, mert az influenzajárvány miatt látogatási tilalom volt, Peti úgy szétrágta az ujját, hogy sebészetre kellett vinni. Hiába magyarázták el neki százszor, hogy csak egy mandulaműtét az egész, annyi, mint egy foghúzás. – Bocsánat, elnézést – Anna behúzza a lábát, hogy elférjen a fiatal nő a babakocsival. Már késő. Sáros lett a cipője, a harisnyája is kiszakadt. Csupa maszat papírzsebkendőjével most a cipőt tisztogatja. TIZENNÉGY ÓRA HUSZONÖT PERCKOR GYORSVONAT INDUL PÉCSRE A HETES VÁGÁNYRÓL – zengi a hangosbemondó. Pécsre – mintha fejbe verték volna, úgy éri ez a szó. Ez jel! Meg se nézte az indulási táblát, itt ül, ki tudja, mióta, és a háta mögül, épp innen megy a vonat mindjárt Pécsre. Ez azt jelenti, jól dönt, ha elmegy. Talán más lesz ezentúl, talán megváltozik minden. Megváltozik? De mi? Mi bajod neked voltaképpen? – szúr a szeme, zúg a feje, tiszta papírzsebkendőt keres, de nem talál, táskájában kotor, kiveszi és ölébe teszi, ami útjában van, egy hajléktalan áll meg mellette: – Egy kis aprót, ha lehetne, kisasszony! A hangosbemondó megint rákezdi, egy férfi a padra csapja a bőröndjét Anna mellé, nekinyomja a combjának, Anna felpattan, kiesik a táska az öléből, széthullik a földre minden, az aprópénz, a rúzs, az igazolványok, egy vadgesztenye gyufalábbal? – Ne tessék itt lábatlankodni – förmed rá egy vasutas -, veszélyes üzem ez! Vagy felszállunk, vagy nem szállunk! Ha nem szállunk, odébbállunk! – Kisasszony, kérem, csak egy kis aprót! Tízest, húszast, ha lehetne! – Isten hozott – súgta az ajtóban a férje, és magához szorította. – Hol csavarogtál, úgy aggódtunk érted. Mindjárt besötétedik.