Nemcsak a gépek, a reklámok és a társadalmi rendszerek irányíthatják az életünket. Ugyanezt megtehetik a saját félelmeink is. A félelemnek nincs szüksége képernyőre, kamerára vagy bonyolult számítógépes programra. Elég hozzá egy régi emlék, egy fájdalmas tapasztalat vagy egy mondat, amelyet valamikor mélyen elhittünk önmagunkról.
A félelem láthatatlanul is képes irányítani az életünket. Olyan berögzült, téves hiedelmeket képes ugyanis elültetni bennünk, amik miatt nem tudunk szabadon cselekedni. Mint például: „Nem vagy elég jó”, „Úgysem fog sikerülni”, „Ne kockáztass”, „Ne mutasd meg magad”. Ezek a belső mondatok idővel láthatatlan utasításokká válhatnak. Ugyanúgy működnek, mint egy program: egy bizonyos helyzet megjelenik, bennünk pedig automatikusan elindul a megszokott reakció.
Ne hagyd, hogy a félelem irányítson!
Valaki kritizál bennünket, és mi azonnal védekezni kezdünk. Egy lehetőség nyílik előttünk, de rögtön felsoroljuk, miért nem vagyunk rá alkalmasak. Meg kellene húznunk egy határt, de inkább igent mondunk, csak azért, nehogy megharagudjanak ránk. Változtatni szeretnénk, mégis benne maradunk a megszokott helyzetben, mert az ismerős rossz kevésbé félelmetes, mint az ismeretlen.
Ha minden döntésünket a félelem vezeti, ugyanúgy automatikusan működünk, mintha egy külső algoritmus irányítana bennünket. Ilyenkor nem azt választjuk, ami igaz számunkra, hanem azt, ami pillanatnyilag a legkevésbé ijesztő. Nem azt mondjuk, amit gondolunk, hanem azt, amiről feltételezzük, hogy mások hallani szeretnék. Nem arra indulunk, amerre valóban mennénk, hanem arra, ahol kisebbnek látszik a kudarc veszélye.
Nem az a bátor, aki nem fél
A félelem természetes emberi érzés. Nem ellenség, amelyet mindenáron le kell győznünk. Sokszor megvéd bennünket, óvatosságra int, és segít felismerni a valódi veszélyt. A baj akkor kezdődik, amikor a félelem nemcsak jelez, hanem átveszi az irányítást. Amikor már nem tanácsot ad, hanem parancsot. Amikor nem azt mondja, hogy légy óvatos, hanem azt, hogy ne élj.
Sokan úgy nőttünk fel, hogy azt tanultuk: akkor vagyunk jók és szerethetők, ha engedelmesek vagyunk, megfelelünk az elvárásoknak, nem okozunk problémát, és mások elégedettek velünk. Ez könnyen külső vezérlésű élethez vezet. Az ember folyton azt figyeli: Mit várnak tőlem? Mit fognak szólni? Elég jól teljesítettem? Haragszik rám valaki? Szeretnek még?
Idővel annyira megszokhatjuk a másokhoz való alkalmazkodást, hogy már nem is tudjuk, mit érzünk mi magunk. Nem azért mondunk igent, mert valóban szeretnénk valamit, hanem mert félünk a visszautasítás következményeitől. Nem azért maradunk egy helyzetben, mert boldogok vagyunk, hanem mert rettegünk attól, mi történne, ha kilépnénk belőle.
A boldogság azonban nem puszta engedelmesség. A boldogság nem az, hogy mindig mindenki elégedett velünk. Nem az, hogy soha nem okozunk csalódást. Nem az, hogy minden konfliktust elkerülünk.
A boldogság belső összhang. Ehhez pedig nemet is kell mondanunk arra, amire mások igent várnak tőlünk. Néha meg kell állnunk, amikor mindenki más rohan. Néha vállalnunk kell, hogy nem értenek meg bennünket.
Ez nem önzés.
Ez felelősség a saját életünkért.
A félelem programját nem lehet egyetlen nagy döntéssel kitörölni. Sokszor apró lépésekkel írjuk át: egy kimondott őszinte mondattal, egy határral, amelyet végre meghúzunk, egy új próbálkozással, amelynek nem tudjuk előre az eredményét, egy döntéssel, amelyet nem mások jóváhagyásáért, hanem a saját belső igazságunk alapján hozunk meg.
A bátorság nem a félelem hiánya.
A bátorság az, amikor a félelem jelen van, de már nem ő választ helyettünk.
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
