Miért féltékenyek a fiús mamák?

– Ha pedig a frigy létrejött, a lányos anyukák többnyire mindent megtesznek azért, hogy a házasság jól működjön. A fiús mamák azonban máshogy gondolkoznak. Számukra imádott csemetéjük szívének elrablója csupán gaz csábító lehet, aki legyen bár csinos, szorgalmas, elragadó, aligha érdemli meg az ő tökéletes fiacskájukat. Ezért fiuk feleségével kialakított viszonyuk ritkán mentes a súrlódásoktól. Így aztán a nők többsége órákon át tud mesélni anyósa viselt dolgairól. A történeteket hallgatva kiderül, a fiús mamák csoportokba sorolhatók. Viselkedésük gyökerei saját házasságuk és fiacskájuk gyerekkorának mélyére nyúlnak.

A segítőkész

Anna még ma is alig leplezett dühvel gondol régen különvált férje édesanyjára. A harmincöt éves nő biztos abban, hogy házasságát anyósa tette tönkre. – Túlságosan fiatal voltam ahhoz – mondja -, hogy kívülről lássam anyósom cselvetéseit, amelyek, ma már tudom, arra szolgáltak, hogy elválasszák tőlem a férjemet. Az anyósom vissza akarta venni tőlem a fiát, s ez sikerült is neki. A válásunk óta, pedig ennek már több mint nyolc éve, Laci az anyjával lakik. Belátom, hogy én is makacs, öntörvényű ember vagyok. Házasságunk rövid néhány éve alatt azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az anyósommal vívott háborúban a vesztes csak én lehetek. A szakítás kódolva volt, mivel Laci képtelen volt engem megvédeni. Anyósom egész életében uralkodott a családja felett. Szava szent volt, akarata legyőzhetetlen, döntése megfellebbezhetetlen. Laci észre sem vette, hogy konfliktushelyzetekben mindig az anyjának ad igazat. Konfliktus pedig akadt bőven. A legnagyobb baj az volt, hogy az anyósom, amikor harcba indult ellenem, az „én csak segíteni szeretnék” című jelmondatot tűzte a zászlajára. Háromféle ételt tudott főzni, nevezetesen töltött káposztát, csirkepaprikást és sztrapacskát. Hétvégeken ezeket felváltva állította elő, s nekünk minden vasárnap pontban fél egykor asztalhoz kellett ülnünk nála, hogy elfogyasszuk Lacikája kedvenc ételeit. A baj csak az volt, hogy én viszont háromféle ételt gyűlölök, a töltött káposztát, a paprikás csirkét, valamint a sztrapacskát. Ezeknél már csak azt utáltam jobban, hogy az egyetlen napon, amikor Lacival kettesben lehettem volna, az anyósomnál kellett töltenem a délutánt. Ha néha vettük magunknak a bátorságot, és visszautasítottuk a meghívást, akkor anyósom jelent meg nálunk, kis piros lábaskáival felszerelve. Én csak segíteni akarok, mondta. Hoztam egy kis meleg ételt, hogy legalább hétvégén ne kelljen főznöd. Ebben aztán benne volt, hogy viszont hét közben legyek szíves én főzni a fiának, aki megszokta, hogy meleget eszik. És ha már feljött, végig vizslatta az egész lakást. Titokban végighúzkodta az ujját a polcokon, bekukucskált a szekrényeimbe, ellenőrizte a sütő állapotát, a fia ingeit, trikóit. Tudom, hogy fáradt vagy, mondta együtt érzőn, majd holnap felugrom, kivasalom Laci ingeit. Megpucolom az ablakokat, sütök nektek valami finomat. Hiába könyörögtem Lacinak, mondja meg a mamájának, hogy hagyja a saját életünket élni, a válasz az volt, anyám csak jót akar.

A pszichológus szerint: Vannak domináns személyiségű nők. Jellemző rájuk, hogy kedvelik a kihívásokat, gyorsan döntenek, fontosabbak számukra a célok, mint az eszközök. Rendszerint vezető beosztásban dolgoznak, párkapcsolataikban többnyire alul választanak, tehát olyan társat keresnek, akit irányíthatnak. Az ilyen anyák fiai felnőtt kapcsolataikban rendszerint az olyan nőkhöz vonzódnak majd, amilyen az édesanyjuk volt, s ez rengeteg konfliktus forrása lesz. A fiúnak ugyanis örökös vívódást jelent a két domináns nő közötti hatalmi harc, mely látszólag érte, miatta zajlik. Az ilyen férfiak, éppen, mert megszokták, hogy anyjuk hozza meg a döntéseket, képtelenek feleségük mellé állni, így ezek a házasságok gyakran válással végződnek, s a férfi az esetek döntő többségében visszaköltözik az édesanyjához.

A mártír

– Ha a „kinek elviselhetetlenebb az anyósa” versenyt meghirdetnék – szokta Kata barátnőm mondogatni -, egészen biztosan utcahosszal győznék. Általában hajlamos vagyok az anyósokkal való nézeteltéréseket nemzedéki problémának tekinteni, Kata esetében sajnos be kell látnom, hogy az asszonynak igaza van. Amikor úgy ötévnyi együtt járás után férjhez ment a nála tíz évvel idősebb építész barátjához, olyan csapdába került, amiből szinte lehetetlen kimászni. Kata férjét mamája negyvenkét éves korában szülte, miután egy rövid ideig tartó, felszínes kapcsolatból váratlanul megfogant. Az idő előtt, alig kétkilósan világra jött fiúcska a Béla nevet kapta a keresztségben, és anyja vezetéknevét, mivel édesapja soha nem ismerte el őt. A mama életének egyetlen öröme, ambíciója, társa lett a késői gyerek, akiért – ahogyan ezt soha nem felejtette el a szemére hányni – feláldozta az életét. Béla, bár sokáig úgy tűnt, anyjával kettesben fogja leélni az életét, egy váratlan szerelem hatására a saját lábára állt.Elköltözött a mamától. S bár nem múlt el este úgy, hogy anyukát, ha csak egy percre is, meg ne látogatta volna, ötévnyi hezitálás után mégiscsak elvette Katát feleségül. – Az esküvő után – mondja Kata – anyósom egészségi állapota hirtelen látványosan leromlott. Háromszor próbáltunk elutazni nászútra. Anyuka szíve mindhárom alkalommal rendetlenkedni kezdett. Béla persze nem merte szegény idős édesanyját magára hagyni. A kedves mama szívének állapota ettől kezdve kitűnő fegyvernek bizonyult minden olyan esetben, amikor valami nem úgy történt, ahogyan ő szerette volna. Anyuka pedig, mivel más dolga nem volt, szépen rátelepedett az életünkre, és nem is szállt le róla többet. Neki soha semmit nem lehet őszintén megmondani, vele nem lehet vitatkozni, őt nem szabad egy napra sem egyedül hagyni, mert azonnal a szívéhez kap, és vizet kér. Anyuka éppen hat évvel ezelőtt, amikor egy közönséges influenza ágynak döntötte, búcsúzott el tőlünk először. Érzem, hogy már nem sok van hátra, mondta. Majd másnap felkelt és kitakarította, fényesre nyalta az egész lakást. Azóta Béla átesett egy szívbillentyűműtéten, nekem kivették az egyik petefészkem, anyuka viszont egészséges, mint a makk. Semmi kétség, valószínűleg valamennyiünket túlél. A pszichológus szerint: Van egy bölcs mondás, mely így szól: két dolgot adhatunk gyermekeinknek, gyökereket és szárnyakat. Sajnos, sok olyan édesanya, aki egyedül neveli fel a fiát, képtelen azokat a bizonyos szárnyakat gyermekének megadni. Nem szándékosan teszi. Talán nem is tudja, hogy önző szeretete gúzsba köti a fiát. A legtöbb magányos, család nélküli férfi mögött egy ilyen kisajátító anya áll. Ha az ilyen férfi végül mégis „megcsalja” az édesanyját, és megnősül, a mama mártírszerepbe menekül. Nekem csak ti vagytok, mondja. Úgyis minden a tiétek lesz, ha meghalok, ismételgeti. Azt a kis időt is sajnálod szegény anyádtól, kisfiam, panaszkodik vég nélkül és éveken át. Ez az érzelmi zsarolás, betegséggel, halállal fenyegetőzés aztán pokollá teszi a fiatalok életét.

A jó barátnő

– Amikor Rolandot megismertem – kapcsolódik a beszélgetésbe Eszter -, őszintén irigyeltem a mamája miatt. Tegeződjünk, indítványozta az anyósom rögtön az első alkalommal, amikor találkoztunk. Szólíts Csöpinek, közölte. Vodkát töltött, azt mondta, szeretné felpróbálni a vadi új dzsekimet. Semmi kifogása nem volt az ellen, hogy náluk aludjak. Eleinte együtt jártunk edzőterembe, folyton kölcsönkérte a cuccaimat, részletesen elmesélte, hogy milyen pasasokkal jár, és rettenetesen érdekelte, hogy Rolanddal rendben van-e a szexuális életünk. Elvitt a nőgyógyászához, a fodrászához, a pedikűröséhez. Eljárt velünk Kispál-koncertre. Eleinte lenyűgöző volt. Úgy éreztem, hogy az én mamám hozzá képest egy megcsontosodott, maradi, elviselhetetlen asszony. Amikor Tomikával terhes maradtam, anyukám könyörgött, hogy költözzünk hozzá, ő majd segít. Én hülye azt válaszoltam, Csöpinél ugyan kevesebb hely van, viszont sokkal jobb a hangulat. Néhány hónap alatt megbántam, de még évekbe telt, amíg beismertem, hogy mekkorát tévedtem. Az anyósom egyáltalán nem volt tekintettel se a terhességemre, se a babára. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, félévente cserélgette a szeretőit. A fürdőszobában folyton ismeretlen pasikba botlottam. A konyhában akkor volt tiszta edény, ha elmosogattam, a lakásban akkor volt tisztaság, ha kitakarítottam. Teltek az évek, és az én anyósom egyre elviselhetetlenebb lett. Nem tudta feldolgozni, hogy öregszik. Megtiltotta, hogy a gyerek nagyinak szólítsa. Minden pénzét plasztikai műtétekre és fiatal fiúkra költötte. Már régen külön lakásban éltünk, még mindig felhívott esténként, és zavaros szerelmi ügyeit illetően a tanácsomat kérte. S amikor végül megmondtam neki, hogy térjen észhez, hatvanéves lassan, van egy nyolcéves unokája, és én nem a barátnője, hanem a menye vagyok, kiborult. Bevett egy csomó altatót, ki kellett mosni a gyomrát. Azóta örökös rettegés az életünk. A pszichológus szerint: Egy olyan társadalomban, mint most a miénk is, ahol az életben szinte a legfontosabb érték a fiatalság, ahol negyvenéves emberek már öregnek számítanak, egyre gyakoribb az a fajta személyiségzavar, amiről Eszter beszél. Persze mindig voltak nők, akik számára a fiatalság elvesztése tragédiával ér fel. A jelenség azonban azokban a korokban, amikor az idős embereket becsülni, támogatni az élet alapértékei közé tartozott, nem volt ilyen riasztóan gyakori. Azok a nők, akik rettegve gondolnak arra, hogy fiuk férfivá érik, apává válik, sokszor úgy védekeznek az öregedés ellen, hogy természetes élethelyzetüket megtagadják, és úgymond barátnőjévé próbálnak válni saját gyerekeiknek. Ez természetesen nem lehetséges. A szerepeket nem lehet, és nem is lenne jó, kedvünkre váltogatni. Egy hatvanéves ember máshogyan gondolkozik a világról, mint a harmincéves. Más a dolga, mások a gondjai, az örömei. Az idő múlását visszafordítani lehetetlen. Aki ezt teszi, könnyen nevetségessé válik, és egyedül marad. Dogossy Katalin