Nem tudtam, hogy néz ki, akit nekem „szántak”, de reménykedtem, hogy nem csalódom.
Emberbarát nő lévén mindig is a jó és sok kapcsolat híve voltam. Legyen egy nőnek egy jó férfitámasza és több barátnője. Egyikkel pletykál, másiktól meg tudja kérdezni, ami érdekli a világ nagy dolgaiból, a harmadik a legjobb turkálókról tájékoztat, a negyedik ért az asztrológiához – és így tovább.
Pasira vágytam – nagyon
Tizennégy éve élek támaszték nélkül, nagylányom a nagyvilágban, én meg a kis lakásomban. Ha nagyon őszinte vagyok, bevallom: tíz esetből nyolcban azt hitettem el magamról, hogy van férjem. Hogy ne lássanak bennem, a felvilágosult, viszonylag sikeres nőben emancipált szinglit, hogy ne mondják a hátam mögött, „ennek még egy pasit sem sikerül összeszedni”, hogy a pincér előre köszönjön, amikor megérkezem az étterembe – ugyanis csak akkor vagy valaki, ha mögötted lötyög egy férfi. Ahhoz, hogy a lakásomban a szakmunkát a méregdrága gyorsszolgálatos valóban gyorsan és jól végezze el, szintén nem élhetek egyedül, mert csak a férfival ellátott nő ember az ő szemében – tisztelet a kivételnek. És még mindig nincs idesorakoztatva minden érv. Mert még szó sem esett a saját kis szívemről és a testemről, amely mindig egyedül hatódik meg a romantikus filmen, zenén, egyedül eszik éjjelente és egyedül bújik ágyba. Mi történhet, gondoltam, megkérem én a jóistent arra, hogy egészítsen ki engem egy észkombájnnal, akinek csak én kellek. Mondták nekem, hogy be tudjuk vonzani a jót is, rosszat is, így éljünk, kérjünk és gondolkodjunk. Jó, legyen. Kértem – határidő nélkül, ám ha lehet, minél előbb – egy ötven körülit, akinek én nagyon fontos lennék. Aztán továbbsodort az élet, csak akkor gondoltam csonka kettősömre, amikor egy pohár sörre nem mentem be sehova, jaj, ha lenne valakim, ez most nem lenne probléma, gondoltam, és hazavittem egy dobozzal, de ökör iszik magában. Olvasd tovább a történetet >>>
Ezek is érdekelhetnek
Ajánlott tartalmak
