Müller Péter: Sírva vigad a magyar

Kancsal szemei óriásivá nőnek a tizenhat dioptriás szemüveg lencséi mögött. Ritkán látom mosolyogni, most azonban hahotázik. Áll a mosogatónál, és kétfelé néző, hatalmas mókusszemeiből csurog a könny. A lány is sír. Már nem is nevet, röhög, fáj neki, jaj, jaj, öklét a gyomrára szorítja. Az asszony is vihog, kövér ujjaival a pultot csapkodja. – Mi van? – kérdem, de nem hallják. – Mi van? Min nevettek? Egymást lovalják bele a röhögésbe. De ahogy meghallják a kérdésemet, képtelenek válaszolni. Még jobban hahotáznak, és kacagnak, csapkodják a pultot. Egymásra mutogatnak: Te… te… te mondd el, én nem tudok beszélni!… Én se, én se… jajajaj!… Sírnak. Potyognak a könnyeik. Már kínlódnak. Arcuk egyszerre vidám és torz: fáj ott lent az élet forrása bennük, fáj a rekeszizmuk tájéka. Nincs levegőjük. Öklüket a hasukhoz szorítják. Egymást gerjesztik, nem tudják abbahagyni. – Mi van veletek? … Mi a fenén nevettek? Végre az asszony megszólal: – A kis… –  kezdi és lekapja a könnytől nedves szemüvegét – a kis… a kis… a kislányom… bruhaha!  Nem tudja folytatni, törli a szemüvegét. – Mi van vele? – A kislányom… kilépett tegnap a fürdőkádból… és… és… Újra csak kacag. Várok. – És?… – És… bruhaha… elesett!… Elcsúszott a kövön, bruhaha… Vizes volt a kő, és… és… és hasra esett!!!… hahaha!… – És? – kérdem. – Ez volt. Nem értem. Várok még valami poént, de nincs. – Ennyi?!… És ezen nevettek? Mi ezen a nevetséges? Alig tudja kimondani: – Olyan volt, mint egy kis béka! És nevet. Most már hallkabban. Lassan csillapul, mint egy lefulladó motor. Visszateszi az orrára a vastag szemüvegét. Nem értem az egészet. – Tegnap is nevettél? – kérdem. – Hát persze! Muszáj volt… Placcs!… A vizes kövön… Szétment neki a keze, a lába!… Így! – és mutatja. – Olyan vicces volt. Nem értem az egészet. Először rossz érzés fog el. Ütődött ez a nő? Vagy ilyen kegyetlen? – És látta a kislányod, hogy nevettél rajta? – Látta hát! Először nagyon mérges volt, de aztán ő is nevetett… Mi gyakran nevetünk egymással. Ekkor hirtelen megfordult bennem valami. Nem először jövök rá, hogy sohasem szabad az első gondolatra hallgatni! Soha. Mert az a beteg társadalom által belénk nevelt reflex! Egy hamis panel! Mindig a második gondolat a jó! Vagy a harmadik! Mindig alá kell nézni annak, ami az először az eszünkbe jut, mert az nem a mi gondolatunk, hanem a világé. Amikor a felszín alá nézünk, megpillanthatjuk azt a mélyebben rejlő, letagadott igazságot, ami a miénk! Ekkor azt gondoltam hirtelen: de jó lehet ennek a gyereknek! Szívesen születnék egy ilyen anyához. Remek mama ez! Először biztosan megijedt, szegény.

De aztán, amikor látta, hogy nincs baja a kicsinek, kitört belőle a kacagás. Nagy dolgot tett ez az asszony! Egyetlen pillanat alatt túllépett az ólmeleg anyai aggodalmán, a szüntelen féltésen, a „Jaj, Istenem, mi lesz veled, picikém!” rémületén – és kitört belőle a felszabadult nevetés. Nem a gyerekén nevetett, hanem az emberi lét esendőségén. Úgy nevetett, ahogy a cirkuszban a bohócokon nevetünk. Hogy az élet: hasra esés…! És fenékre huppanás…! Bizony, gyerekek…! Bohócok vagyunk mind…! Mert először van a félelem, a fájdalom, a jaj Istenem!… és aztán a felszabadulás, a derű és a nevetés.”Tragédia és komédia: ugyanaz” – mondta Szókratész. Ugyanaz –  de máshonnan nézve! A tragédia az, amikor benne vagyunk a szenvedésben, amikor ránk zuhan az egész, és alája kerülünk. A komédia, amikor túllépünk a szenvedésen, és föléje repülünk. Tragédia, amikor meghalunk. Komédia, amikor feltámadunk. A tragédia a mélybe zuhanás, a gyötrelem és a katarzis. A komédia a magasba szárnyalás, a bajokon aratott győzelem. Mindkét állapotunkban sírunk. Az egyikben a fájdalomtól. A másikban a röhögéstől. A görög maszkokon két eltorzult arc látható. Csak az egyik a zuhanás fájdalmától torzult el, a másik a fölröpenés közben. Mindkét élményünk szent, s hozzá tartozik embervoltunk valóságához. De a derű és az öröm magasabban van, mint a szenvedés. Ezt ne feledd! Szenvedésben az ember rab és lekötött. A derűben szabad és repül. Ez a kancsal, szemüveges kis asszony minezt tudja valahol. Nem anyai, hanem örök emberi bölcsesség ez. Ezért nem rejti el kacagását a gyermeke elől. (Egyáltalán rejtegetni bármit is, érzelmet, kínt vagy nevetést a gyerek előtt nem tanácsos. Egyrészt, mert úgyis tudja, érzi, mi van. Másrészt meg semmiért nem olyan hálás egy kicsi, mint az őszinteségért. A fedetlenségért. Hogy az anyja nem akarja másnak mutatni magát, mint amilyen.) A gyereknek nyilván fájt az esés. Meg is ijedt talán. De aztán ő is nevetni kezdett. Mégpedig akkor, amikor a mamája kimondta: – Olyan voltál, mint egy kis béka! Ezen nevetett. Hogy ő egy „béka”! Nem csinált magából mártírt, nem akart a fájdalmával szeretetet kicsikarni, hanem elkezdett nevetni az anyjéval. Nyögve, mert azért fájt a kis bordája, de nevetett. Magát nevette ki? Vagy az életet, mely tele van bukással? Nem tudom. De most tanulta meg, hogyan kell a bajok fölé röppenni. Az anyja őszintesége nem engedélyezte neki az önsajnálat terméketlen érzését – felröítette őt a fájdalmak fölé. Fájt a kicsinek, biztos, hisz alaposan megütötte magát, de a derű enyhítette a kínt. Nevetett. Visszaszaladt a fürdőkádhoz, fél lábát beletette a vízbe, és csillogó szemmel kérdezte. – Elessek még egyszer?  Kapcsolódó cikkek: Müller Péter: Mit mond? >>> Müller Péter: Nőktől lestem el a tudományom >>> Müller Péter: Nem látjuk egymást >>>

Müller Péter: Varázskő – Akármi történik, a kő megment téged… Alexandra Kiadó >>>

Müller Péter nem „olvasóknak”, hanem lelki társainak ír, akik tovább élik és szövik a gondolatait. Derűsen, bölcsen, élvezetesen mesél. Akik olvasták korábbi írásait, tudják, hogy mindegyik meséjében titkot rejt el. Olyan magot, mely fává növekedhet. Varázsszavakat tud, melyek élni segítenek. Méret: 130 x 195 mm 232 oldal Ára: 2.980,-Ft