Mit jelent valójában jó embernek lenni?

Egyszer csak valami különös dolog történik a lelkünkben. Hirtelen eltűnnek a hibák és a bosszantó szokások, a viták és a korábbi sérelmek is háttérbe szorulnak. Mintha a vég egy pillanat alatt lehántaná az emberről mindazokat a negatívumokat, amelyek életében elfedték a valódi lényét. Egészen más dolgok válnak fontossá: Hogy milyen szíve volt, mennyi mindenben lehetett rá számítani – és hogy a hibái ellenére mennyi szeretet és pozitív tulajdonság lakozott benne. Hogy milyen jó ember volt!

Milyen is a jó ember?

Ilyenkor már senkit sem az érdekel igazán, milyen anyagi javakban bővelkedett, vagy milyen státuszt ért el az életében az eltávozott személy. Sokkal inkább az marad meg, hogyan bánt másokkal, és milyen érzelmi lenyomatokat hagyott maga után.

Talán az életükben sem az a legfontosabb mérce, hogy mennyire vagyunk tökéletesek, hanem hogy milyen nyomot hagyunk majd magunk után mások lelkében.

Talán éppen ezért annyira fájdalmas felismernünk azt, hogy élőként sokszor egészen más szemüvegen át nézünk egymásra.
Amíg valaki itt van velünk, vagy közel van hozzánk fizikailag, érzelmileg, hajlamosak vagyunk inkább a hibáira fókuszálni. Arra, amit – saját megítélésünk szerint – helytelenül mondott vagy hibásan tett. Ami idegesítő benne, és ami alapot ad a kritikára – mintha nagyítóval keresnénk egymás tökéletlenségét.

Nem jelent tökéletességet

Elemzünk, becsmérlünk és ítélkezünk – közben pedig sokszor észre sem vesszük azokat a háttérben megbúvó emberi értékeket, amelyek valójában a legfontosabbak lennének mindannyiunk számára:
Mikor valaki próbál szeretni, helytállni, és igyekszik a jobbik önmagát adni a sérülései, hozott mintái ellenére is.

Mert a JÓ EMBER nem tökéletes ember – és talán ez a képzetünk az egyik legnagyobb tévedésünk…
Sokszor úgy gondoljuk, hogy a jóság valamiféle állandó szelídséget jelent. Hiszen úgy képzeljük, hogy a jó emberek mindig türelmesek, folyton kedvesek, soha nem hibáznak és nem sérülnek meg vagy fáradnak el. Pedig ez egyáltalán nem így van!

A jó, vagyis jó szándékú emberekben is lehet harag, mély csalódottság, félelem és rendkívüli keserűség – sőt, sokszor káros szenvedély is.
Hiszen mindannyian emberek vagyunk, a magunk gyarlóságaival együtt.
A különbség sokszor inkább ott válik látványossá, hogy ki mit kezd ezekkel az érzésekkel, „hibakódokkal”. Van, aki a saját sérüléseit adja tovább a világnak, és akad olyan is, aki megpróbálja megállítani ezt a láncfolyamatot.

A jóság mellett dönteni

Az igazán jó szándékú emberek ugyanis nem azért jók, mert az élet megkímélte őket. Sokszor ez éppen ellenkezőleg igaz: pontosan tudják, milyen érzés az elutasítás, a megalázottság vagy a legmélyebb lelki fájdalom. Talán éppen ezért döntenek úgy – hiszen ez egy döntés – , hogy ők nem szeretnének ugyanilyen sebeket okozni senki másnak.

Ez egy olyan hatalmas belső erőre utal, ami mindent felülír.
Mert a jóság nem gyengeség, nem önfeladás, és abszolút nem azt jelenti, hogy valaki mindent eltűr.

A valóban „jó” emberek is tudnak nemet mondani, és képesek kilépni méltatlan helyzetekből. Meg tudják húzni és védeni a saját határaikat – a tiszta szeretet ugyanis nem jelent határtalan önfeláldozást.
Attól, hogy valaki együttérző és nyitott szívű, még nem kötelessége elviselni a manipulációt, a tiszteletlenséget vagy az érzelmi játszmákat. A spirituális érettség nem azt jelenti, hogy mindent mosolyogva eltűrünk, hanem azt, hogy a csalódásaink ellenére sem veszítjük el teljesen az emberségünket.

Egyre nagyobb érték

Talán éppen ezért olyan ritka és értékes ma a valódi jóság. Mert egy egyre keményebb, kritikusabb és türelmetlenebb világban nagyon könnyű bezárni a szívünket. Könnyű falakat húzni magunk köré, azt mondani: „én már senkiben nem bízom”.

Ez a reakció valahol érthető, hiszen az élet sokunkat megkeményíti.
Mégis vannak, akik mindezek után sem az elutasítást és a sötétséget választják. Akik a saját sebeikből együttérzést kovácsolnak, és a fájdalmukból bölcsességet formálnak. Akik nem azért jók, mert az életük könnyű volt, hanem azért, mert tudják, mennyire szüksége van a világnak valódi szeretetre és emberségre.
Az igazi „jóság” általában nem hangos, és nem is látványos – nem holmi kirakatba tett kedvesség. Valami, ami egészen apró dolgokban él tovább:

Egy türelmes mondatban, egy őszinte ölelésben, vagy abban, hogy meghallgatunk valakit anélkül, hogy azonnal ítélkeznénk fölötte.

Hogy nem rúgunk bele a másikba akkor, amikor már amúgy is a földön fekszik – sokszor fogalmunk sincs, ki milyen harcot vív éppen önmagával vagy az életével. Éppen ezért talán az egyik legnagyobb emberi kvalitás az, amikor valaki képes megőrizni a szívének lágyságát egy kemény világban.

Az ezoterikus tanok szerint a tiszta szándék és a jóakarat az egyik legmagasabb rezgésszintű energia – ezt talán ösztönösen mindannyian érezzük, tudjuk.
Hiszen mindannyian ismerünk olyan embereket, akik mellett egyszerűen megnyugszik a lelkünk. Ők nem manipulálnak, nem játszmáznak, nem akarnak folyamatosan kontrollt gyakorolni és ítélkezni mások felett – a jelenlétükben biztonságban érezzük magunkat.

Talán végső soron ez marad meg belőlünk mások számára is: nem a tökéletességünk vagy hibátlanságunk, hanem az emlék, ahogyan érezték magukat mellettünk.
Ezért lenne fontos még időben meglátnunk egymásban a jót, nem csak a búcsú pillanatában – hanem addig, amíg még itt vagyunk egymásnak.