Az önsajnálatot egyszerre dicsőítik és vetik meg: sokszor úgy ábrázolják, mint egy menedéket, egy „kényelmes” lelki zugot, ahová visszahúzódhatunk, miután valami rossz történt velünk. Gyűlölni pedig azért gyűlöljük – sokszor még önmagunkat is miatta –, mert túl könnyű beleszeretni ebbe az állapotba, és benne ragadni úgy, hogy közben nem mozdulunk ki a komfortzónánkból. De hogyan törhetjük meg ezt a „varázst”, és szabadulhatunk meg az önsajnálat börtönéből?
Mint minden rossz szokásnak vagy korlátozó gondolkodásmódnak, az önsajnálatnak is megvannak a maga rejtett előnyei – különben rég kigyomlálta volna az elménk. Mindenekelőtt buborékként működik: érzelmileg elszigetel és védelmet nyújt. Ha nem érintkezünk a külvilággal, az sem tud ártani nekünk. Ennek a lelki „oázisnak” másik vonzereje a figyelem iránti természetes igényünkben rejlik. Ahelyett, hogy ezt egészséges módon szereznénk meg – például értékteremtéssel vagy mások segítésével –, gyakran az önsajnálatot használjuk arra, hogy együttérzést, törődést „halásszunk” másoktól.

A gond az, hogy a rövid távú előnyök soha nem tartanak sokáig. Egy idő után a „mások” is belefáradnak abba, hogy a mi érzelmi támaszaink legyenek, mi pedig belefáradunk abba, hogy folyamatosan újabb mélypontokat éljünk át. Így merül fel a kérdés: hogyan léphetünk át az áldozatszerepből a győztes szerepébe?
Új szemlélet, új élet
Az önsajnálat tulajdonképpen irracionális gondolatok és korlátozó hiedelmek halmaza önmagunkról és a személyes erőnkről. Ezeket a hiedelmeket azért fogadjuk magunkévá, mert – amint láttuk – a sebezhetőség néha jutalmat hoz. Ha azonban ez a stratégia túlságosan beépül a gondolkodásunkba, könnyen életvezetési csapdává válik.
Az első lépés a változás felé az, hogy felismerjük ezeket a negatív alapmeggyőződéseket. Olyan állításokat, mint:
„Nem tudom egyedül megcsinálni. Az élet túl nehéz nekem. Utálom magam, amiért így érzek. Nem vagyok elég erős. A szerencse sosem áll mellém.”
Ezek a gondolatok tartanak a tehetetlenségben és a passzív áldozatszerepben. A kiút egyik hatékony módja az, ha pozitív megerősítésekkel átírjuk ezeket a hiedelmeket.
„Nem tudom egyedül megcsinálni” helyett „Elég vagyok” vagy a „Túl nehéz nekem az élet” helyett „Képes vagyok átvenni az irányítást az életem felett.”
Ha a hitrendszerünk változik, az életünk is változni kezd.
Segíts másokon – és közben magadon is
Az önsajnálat legtöbbször a tehetetlenség érzésével jár együtt. Tudjuk, miben kellene változtatnunk, de nincs erőnk vagy motivációnk megtenni az első lépést. Paradox módon azonban éppen mások segítése adhatja vissza az erőnket.
Legyen szó arról, hogy pénzt adsz egy hajléktalannak, besegítesz egy jó ügyért, vagy önkénteskedsz: minden olyan tevékenység, ahol adsz valamit – időt, figyelmet, készséget –, anélkül, hogy bármit visszavárnál, erőteljes ellenszere az önsajnálatnak. Ezek az apró gesztusok emlékeztetnek arra, hogy képesek vagyunk hatással lenni a világra. És ha mások életében változást tudunk hozni, akkor a sajátunkban is.
Mondjuk ki gyakrabban: „Nem!”
Amikor eluralkodik rajtunk az önsajnálat, a háttérben valójában rengeteg negatív önítélet gyűlik össze. Ez az érzelmi nyomás gyakran olyan erős, hogy feladjuk, és beletörődünk a saját áldozatszerepünkbe. De mi lenne, ha megtanulnánk megállítani ezt a negatív gondolatáradatot?
Mi lenne, ha azt mondanánk:
- Nem! Nem leszek áldozat.
- Nem! Nem hagyom, hogy az önsajnálat irányítson.
- Nem! Nem hagyom, hogy a saját gondolataim romboljanak.
A „nem” ebben az értelemben nem tagadás, hanem határhúzás. Egy erős, tiszta kijelentés, amellyel leállíthatjuk az önmagunkat romboló narratívát. Ha megtanuljuk kimondani, hogy „nem”, azzal valójában azt mondjuk: „Irányt veszek. Felelősséget vállalok magamért.”
Ezek is érdekelhetnek

